Sziklás parton

Fülszöveg

A vers - helyesebben a versírás - számomra a szélső értékeket, a határértékeket jelentette az elmúlt emberöltő alatt. Olyan értékmérője volt életemnek, amelyhez képest minden viszonylagosnak bizonyult. Sikerei tompították életem sikertelenségeit, kudarcai viszont eltörpítették egyidejű eredményeimet. Első sikeres költői képeim alkotásakor olyan felszabadulási bódulatba estem, mintha máris eggyé váltam volna minden táj és kor emberi értékével. Ha ez az azonosulás nem sikerült át kellett élnem a teljes megsemmisülés, a szédítő és szégyenletes zuhanás érzését. Legtöbbször a kétféle érzés között vergődtem, amint egyik legelső (még középiskolás koromban írt) versemben, ahol az élettelen, kellőképpen meg nem formált anyag és a költői formát szomjazó szellem viaskodik, dialogizál reménytelenül:
Te élsz-e, asztalom, vagy nem?
Vagy éltél már, vagy élni fogsz?
Nem tudsz mozdulni sohasem?
Köt az anyag, hogy nem mozogsz?
Sem az alaphelyzet, sem az értékek ilyenfajta szélsőséges beállítása nem változott azóta írt tízkötetnyi versemben, sőt azt gyanítom, hogy fordításaimban is nagyrészt megtalálhatók ezek a "torzítások". Azóta is ugyanazt érzem minden egyes versem írásakor, mint amit még "inaséveimben" megfogalmaztam.
A képi, kifejezési forma (a hegeli esztétika értelmében vett anyag) nem hagyja magát megformálni. Ma is ez a legnagyobb gondom, mert sikertelen kivitelezés esetében csak elrontjuk a nyersanyagot is: a szunnyadásból örök halálba küldjük, mint a szétdobált, elheverő hibás cementöntvényeket. És itt nem nézik el a hibaszázalékot, különösen azoknak nem, akik legalább egy maradandót alkottak! Ezzel a felelősséggel bocsátom útjára eddigi legfontosabb könyvemet, amelybe már csak kiérlelt verseim színejavát tettem be.
Tóth István Vissza