A századvég ellenzéki irodalmának történetéből

Előszó

A magyar kapitalizmusnak abban a korszakában, amikor Budapest világvárossá érik, irodalmi életünkben az előző korszakok elevenségéhez képest pangás áll be. Már a kortársak is megállapítják, újságcikk témája a hetvenes-nyolcvanas éveknek, hogy az irodalmi közízlés elsekélyesedik, a líra, a széppróza, az esszé a zsurnalizmus színvonalára süllyed, a hírlapirodalom pedig jelentős iramban halad előre a modernizálódás útján. Az irodalmi fejlődésnek ebben az átmeneti megtorpanásában a kiegyezés után előállott sajátos gazdasági-társadalmi helyzet tükröződik. Az uralkodó osztály irodalompolitikáját - Arany János nevét cégérül felhasználva - az „irodalmi Deák-párt", majd annak örökösei: az Akadémia és a Kisfaludy Társaság, Gyulaiék, Szász Károlyék irányítják. A gazdasági, társadalmi és politikai életben a hetvenes évektől kezdve mind jobban meg lehet állapítani az erjedés nyomait. Kifejlődik az ipar, tehát megnövekszik a munkásosztály, mozgalma olyan tényezővé lesz, amellyel számolni kell. A dolgozókra nehezedő súlyos nyomást nehezen viseli a parasztság is, főleg az agrárproletár réteg. Néhány év és komoly mozgalmak jelzik, hogy a konszolidált „békevilágban" nincs minden rendben. A kettős elnyomás alatt álló nemzetiségek vezetőrétegei a belpolitikában fokozatosan passzivitásba vonulnak, ugyanakkor egyre jobban orientálódnak idegen, imperialista nagyhatalmak felé, elnyomottságuk problémájára megoldást keresve. A magyar irodalomban viszont ebben a korszakban még nem találunk olyan ellenzéki szervezkedést, amely tartós érvénnyel és átütő erővel készítené elő századunk elejének forradalmi megmozdulásait. Zilahy Károlyéknak a hatvanas években kétségtelenül érdekes és jelentős kísérlete aránylag rövid fellobbanás volt - és hosszú ideig semmi sem követte. Vissza