Előszó
Most, amikor az Esterházy hercegi család káprázatos kincstárát, Európa egyik legrangosabb ilyen gyűjteményét a második világháborút követően eddig még nem látott teljességben a budapesti Iparművészeti Múzeum közönsége elé tárjuk, kötelességünknek teszünk eleget. A rendkívüli gyűjtemény két szintúgy rendkívüli történeti helyzetet, két furcsa „sikertörténetet" idéz. Az egyik személyes karriertörténettel indul, és páratlan főúri családtörténetben folytatódik. Az 1583-ban vagyonát tekintve jelentéktelen magyar köznemesi családban született Esterházy Miklós szerencsés házasságainak, kiemelkedő' politikusi, gazdasági képességeinek és erényeinek köszönhetően nemcsak a királyság legmagasabb közhivataláig, a nádori méltóságig emelkedett fel, hanem élete végére az ország egyik legjelentősebb magánvagyonát is magáénak mondhatta. A leszármazottainak köszönhetően utóbb, a 17. század második felében kiteljesedő vagyon tekintélyes részét a reprezentációs igényeket is szolgáló luxustárgyak alkották, amelyek csak részben érkeztek hozományként vagy kapott ajándékként, részben vásárolt ritkaságok, illetve neves mesterektől megrendelt remekművek, a művészeti ízlés és igényesség hordozói voltak. E pazar gazdagság ugyanakkor paradox módon Magyarország és a nemzet számára az egyik legdrámaibb időszakban, a török elleni folyamatos küzdelem körülményei között alakult ki. A királyi központjait elvesztett országban az arisztokrata családokra nemcsak a hadsereg felfegyverzésének és élelmezésének feladatai hárultak, hanem mintha az udvari élet uralkodói pompájának megvalósítása, pontosabban annak helyettesítése is különleges kötelességgé vált volna számukra. Az oszmán világbirodalommal szemben fegyvert szegező, százötven éven keresztül Mars istenség által uralt Magyarországon a pusztulás füstje mögött mindenesetre az ezeregy éjszaka ragyogása is megcsillan. Ilyenek az Esterházyak kincsei.
A történet vége sem nélkülözi a drámai fordulatot, és más értelemben véve nem kevésbé heroikus, mint a kezdete. A korábban Fraknón tárolt, 1919-ben Budapestre szállított kincsek megőrzésére 1920-ban a család akkori feje, Miklós herceg és Végh Gyula, az Iparművészeti Múzeum igazgatója letéti szerződést kötött, amely szerződést 1923-ban a családi hitbizomány új tulajdonosa, Pál herceg megújított. A múzeum első gesztusaként nyílt meg 1924-ben a kincstár anyagának szakszerű kiállítása. Senki sem tudhatta, hogy amikor Esterházy Pál 1944 októberében a szovjet hadsereg közeledtének hírére a kincsek megóvásának szándékával a gyűjteménynek a múzeum épületéből való elszállítása és budai palotájának pincéjében való elrejtése mellett döntött, valójában pusztulásukat készítette elő. Néhány hónappal később végzetes bombatalálat döntötte romba a hercegi palotát, romjai alá temetve az újkori Magyarország legnagyobb kincsgyűjteményének javát. Állapotukat súlyosbította, hogy csak négy évvel később kerülhetett sor az összeroncsolódott ládák és a bennük csaknem megsemmisült tárgyak szakszerű feltárására Gerevich Lászlónak, a Budapesti Történeti Múzeum akkori igazgatójának vezetésével. A mérleg: a kincseknek csaknem a fele elpusztult, a többi szánalmas roncsként került ismét felszínre. Az 1950-es évek elejétől máig tart az a fáradhatatlan munka, amelyet az Iparművészeti Múzeum szakemberei az értékes műalkotások konzerválásáért és restaurálásáért folytatnak. Munkájuk eredményeit először 1963-ban láthatta a közönség. Az ekkor bemutatott húsz tárgyat hamarosan újabbak követték magyarországi és külföldi időszaki kiállításokon. És bár e munka még ma sem tekinthető teljesen befejezettnek, a jelenlegi kiállításon látható közel másfélszáz tárgy együtt már képes érzékeltetni azt a környezetet, amelyet a 17. századi Magyarország leggazdagabb családja létrehozott, és azt a heroikus erőfeszítést is, amelyet a kincsek megőrzésének gondját átvállaló magyar állam fejtett ki az utóbbi évtizedekben a gyűjteménynek csaknem a semmiből való újrateremtéséért. E két történet a kiállításon egyszerre válik átélhetővé és érthetővé.
Különös értékkel járult hozzá a kiállításhoz a kismartoni székhelyű Esterházy Privatstiftung, amikor lehetővé tette hogy a budapesti gyűjteményt kiegészíthessük mintegy másfél tucat olyan alkotással, amely ma is a kincstár eredeti őrzési helyén, a fraknói erődítmény kincseskamrájában található. Köszönetet mondunk az Alapítvány vezetőjének és tudományos munkatársának e lehetőségért, nem különben a kiállítás és a katalógus előkészítéséhez nyújtott értékes segítségért és együttműködésért.
Vissza 
