Színház 2015. március

Előszó

Részlet
"Volt idő, hosszú idő, amikor azt tartották/tartottuk ideális kritikusi pozíciónak, ha a kritikus a színháznak csak a nézőterét ismeri. Alkotókkal nem érintkezik, kizárólag a produkcióval kerül kapcsolatba, arról publikál független szakmai véleményt. Az esetenként felmerülő kérdésre, miszerint miért pont az ő véleményét nyomtatják ki, és marad meg az utókornak, az a válaszom, hogy mert sokkal-sokkal több előadást lát, mint a véletlenül mellette ülő néző - márpedig a nagyobb merítés fontos, az életben szinte mindenhez szükség van összehasonlításra-, és szerencsés esetben jobban is í, mint a szomszédja. A kritikus az a felkészült, gyakorlott, hivatásos néző, aki az előadás hatásmechanizmusát vizsgálja magán, majd írásba foglalja az eredményt. Közben megpróbál rátalálni azokra a kérdésekre, amelyeket produktumukkal az alkotók feltettek. Hozzáülésének számomra legpontosabb megfogalmazását Georges Banunél találtam: "Olyan néző vagyok, aki folyton a színpadon tartja a szemét, hogy felismerje a személyes események lehetőségeit, amelyek során a művészet tapasztalattá alakul át. Ez annyit jelent, hogy az ember nem egyszerűen önmagából kiindulva ír, hanem abból az önmagából kiindulva, akit a színpad erői megtermékenyítettek." (Georges Banu: A felügyelt színpad. Koros Fekete Sándor fordítása. Kolozsvár, Koinónia, 2007.)
Személy szerint én még mindig a "csak a nézőtéren" kritikusi pozíciót tartom ideálisnak. De tudomásul veszem és elfogadom mindazon változást és módosulást, amit az idő és a körülmények hoztak, s ami a beágyazott kritika fogalom kapcsán szóba került. Az ismertetett brit gyakorlat alapján nyugodtan tekinthetjük a jelenséget olyasminek, ami a színikritika műfaját, terepét, lehetőségeit színesíti, szélesíti és gazdagítja." Vissza