Színházi emberek

Fülszöveg

Valaha nem volt nálunk ritkaság, hogy a színház jelentős alkotói a színház elméletét művelő írókként is megjelentek. Hevesi Sándor, Bárdos Artúr, Németh Antal színházi tanulmányok, sőt könyvek szerzőjeként nem kevésbé jelentős, mint rendezőként, színházvezetőként. A következő generációban ez az átfogó színházi működés már nem volt jelen, bár a színházról való gondolkodásnak még voltak írástudói: Várkonyi Zoltán Jouvert-t fordított, Major Tamás és Gábor Miklós magas színvonalon írt színházi problémákról. Az utánuk jövő nemzedékekből már csak egy valaki folytatta - folytatja - ezt a hagyományt: Lengyel György. Az 1950-es évek vége óta sokat tett azért, hogy a hazai színházi gondolkodás kapcsolatot találjon a világszínházéval; az igényt és a kedvezőtlen korban is következetes cselekvést három antológiakötet bizonyítja, valamennyi a Gondolat Kiadótól: a Somló Istvánnal együtt szerkesztett Színészek, szerepek (1959) és Színészek, rendezők (1964), majd egészen sajátjaként A színház ma (1970). A magyar színházat és szellemi környezetét alázatosan mások gondolataival szolgáló közvetítő után végre elénk lép a szerző. Aligha van ma nálunk még egy színházművész, aki a nyelvismeret, a színházi és az egyetemes kultúra, a történeti és az aktuális érdeklődés, a személyes tapasztalat és a gondolati reflexió, a színészek iránti empátia és a színházi tendenciákra való rálátás, s mindehhez az íráskészség olyan fegyverzetével rendelkezne, mint ő, s ezért kortársként hasonlóan pontos, szuggesztív és hiteles képet tudna adni színházi emberekről a magyar és a világszínházból, sorsdöntő színháztörténeti időszakokról és pillanatokról. Ma, amikor éppen úgy látszik, hogy színházművészetünk és a végre nálunk is meghonosodó, ám ezoterikus (poszt)modern színháztudomány párhuzamosai majd csak a végtelenben találkoznak, ezek a tanulmányok segíthetnek, hogy a színházról színvonalasabb közbeszéd alakuljon ki. Vissza