Muzsikáló messzeség

Fülszöveg

Kötetünk első elbeszélése 1927-ben született, az utolsó 1968-ban: negyvenegy esztendő novellatermésének legjavát tartja kezében az olvasó.
Szirmai Károly írásművészete több szempontból is egyedülálló irodalmunkban. Hosszú évtizedeken keresztül egyazon látásmód, életérzés ihlette, s bár elbeszélései nagyjából víziósakra és realisztikus elemekből építettekre oszlanak, korszakokról, írói fejlődésről szerzőnk esetében nem beszélhetünk. A halált megszemélyesítő vagy halottakat idéző látomásai éppannyira a szorongás, a magány és a mulandóság élményét sugározzák, akár realisztikusabb, bácskai tájakat és embereket festő művei.
"Látomásos és realista írásaival egyaránt a maga világát fejezi ki...
Szubjektivitása nemcsak vízióiban nyilvánul meg, hanem realista írásaiban is; itt mindig olyan a témaválasztása, a jellemalakítása, a cselekmény bonyolítása, hogy megfeleljen szubjektív szándékának. Önmagát kifejezni, minél teljesebben, minél sokoldalúbban, s önmaga élményei révén egy átfogóbb világot: ez a cél tűnik fel Szirmai egész művében" - írja egyik méltatója, mintegy jelezve, szerzőnk novelláinak kivételes művészi értéke éppen abban rejlik, hogy túllendülnek a széppróza határmezsgyéin: valójában prózában írt, epikus költemények.
Árnyékos, sötét világ tárul fel ezekben a művekben, melyeknek rendkívüli feszültséget kölcsönöz szerzőnk lelkülete: kezdettől fogva mélységesen átéli a kínokkal zsúfolt emberi élet végességét, s minden bizonnyal épp ezért nem tud belenyugodni a változtathatatlanba. Újra meg újra elkalandoz az iszony, a rettenet és kilátástalanság térségeire, azzal az illuzórikus, de gyönyörű hittel, hogy a szorongatottság okainak megéneklésével legyűrheti a való élet végzetes ellentmondásait.
A Muzsikáló messzeség, bízvást állíthatjuk, nemcsak a mi irodalmunk újabb nyeresége, hanem a határainkon túli magyar nyelvű irodalmaké is. Vissza