Előszó
Az ember életében négy év jelentéktelen időnek tűnik, mert ha eddigi életünkből tetszőlegesen kiemelnénk négy esztendőt, csak kevés eseményt, történést tudnánk visszaidézni. Vannak azonban olyan szakaszok, amelyeknek a legapróbb részletei, mozzanatai is belénk vésődtek, bármikor vissza tudjuk idézni. Ha nagyon leegyszerűsítjük a leírtakat, akkor a „miértre" is kézzelfogható válasz adható: „a középiskolás évek voltak életünk alakulásának meghatározó évei." Talán fontosabbak, mint az általános iskola nyolc éve, vagy a főiskolás, egyetemi időszak. Több évtized távlatából tisztán látható, hogy a gimnáziumban és a kollégiumban eltöltött négy év döntően befolyásolta életünk, pályánk, munkásságunk alakulását. A több mint háromnegyed évszázad alatt közel kétezer vidéki tanuló a kollégiumnak köszönhette, hogy elvégezhette a középiskolát. Nekik az intézmény nem második, hanem első otthonuk volt, A kollégisták nemcsak a délelőtti 5-6 órán voltak együtt, hanem a délutáni szabadidőben, a szilenciumon és az esti időszakban, sőt legtöbbször a hétvégeken is. A kollégiumi élet, az itteni közösség, a nevelőtanárok őszinte tisztelete, példaértéke úgy hatotta át a tanulók egész lényét, ivódott beléjük, hogy az egymáson való mindenféle önzetlen segítés, tolerancia, a közösség íratlan törvényeinek a tisztelete ma is meghatározzák személyiségüket. A kollégisták szerencsések voltak, mert életüket, munkájukat olyan nevelőtanárok irányították, szervezték, akik nem felügyelők, hanem igazi társak voltak. Szellemük, emberi és pedagógusi nagyságuk tovább öröklődött, tanításuk cselekedeteikben nyomon követhetők. Tiszteletre méltó, hogy ebben a könyvben mindenki szerepel, aki valaha tanulója és dolgozója volt a kollégiumnak és előd intézményeinek. A monográfia ezzel nemcsak a pedagógus egyéniségeknek és azoknak a diákoknak állít emléket, akik a tudományban, művészetben vagy egy-egy szakmában sikeresek lettek, hanem valamennyi diákjának, tanárának és dolgozójának. Az intézmény tanulói olyan muníciót kaptak útravalóul, amelyből tőkét kovácsolhattak. Pedig mennyien voltak, aki úgy lépték át kövesdi gimnázium és kollégium küszöbét, hogy alig fértek be rajta a magukkal cipelt iskolai, otthoni, környezeti hátrányok, az anyagi gondok sokaságától. Négy év alatt történt meg az a csoda, hogy a kilépéskor nem hátrányok, hanem lehetőségek, távlatok: szakmák, főiskolák, egyetemek várták őket. Ha mostanában az egykori kövesdi kollégisták találkoznak, gyorsan kiderül: ugyanabban az iskolában, intézményben töltötték a diákéveiket. Még akkor is „egy családba valónak" érzik magunkat, ha évtizedek vannak közöttük. Valamiféle láthatatlan, megfoghatatlan szálak kötik össze őket, amelyek kölcsönös bizalmat ébresztenek bennük.
Vissza