A melódia belső fejlődésének dialektikája, a népzenék sokféleségének egysége I-II.

Előszó

Bartókkal életemben egyetlen egyszer, 1927. október 16-án este, találkoztam a prágai Smetana-teremben, ahol a Cseh Filharmónia vendégeként Első Zongoraversenyét mutatta be személyesen. Ő negyvenhat éves volt akkor - én tizenhat. Pár szónyi beszélgetésünk emlékét egy kis esemény is segített frissen megtartanom. Másnap, a hangversenyre virradó reggel, beszállván a Prága-pozsonyi gyors egyik harmadosztályú fülkéjébe, meglepődve láttam: közvetlen szomszédom az ablaksarokban - Bartók. Egészen Pozsonyig, ahol kiszállt, figyeltem, hogyan tereget szét a térdén lepedőnyi partitura-kéziratot és ir - talán komponál - egy percre se hagyva abba a munkát. Szólni nem mertem hozzá, ő meg nem ismerhette föl bennem tegnapi autogramm-kérőinek egyikét. Nem sejtette, hogy fiatal utitársa zsebében ott lapul kezejegye, szivében pedig valami kérdésekkel teli csodálat.
Ismeretségnek tehát nem volt ez ismeretség, s vajmi röpke is. Mégis, ennyi idő - huszonnyolc év - multán, amikor élő szavát már nem hallhatjuk, világosan látom, hogy e néma találkozás Bartókkal sorsdöntő lett számomra: zenei érdeklődésemet a Bartók-élmény a magyar népdalra, majd hősiesen születő magyar népzenetudomány felé terelte, olyan - önálló vizsgálódásokra serkentő - "együttléteket" eredményezve az elkövetkező években ha nem is őmagával személyesen, de az ő gondolatébresztő nézeteivel, hogy napjainkra alapjában ennek gyümölcseként nőtt meg a "merszem" szólni hozzá - a művemmel. Vissza