A Técsői Református Egyház története

Előszó

Máramaros a XIII. század végén kezd vármegyévé alakulni. „Praechistorikus" múltjáról, amelynek idejét Szilágyi István, a megye múltjának egyik legjelesebb kutatója az idézett századig nyúlónak tartja, vajmi keveset tudunk: a történeti kútforrások akkor kezdenek bővebben csörgedezni, amikor Máramaros kibontakozik a „terra", a puszta föld fogalmának ködéből s „comitatus"-sá, vármegyévé alakul. Máig nem tisztázott etimológiailag a megnevezés eredete: a nevét 1199-ben említik először s a „marmaros" szóval hozzák összefüggésbe, ami a megyében fellelhető (és kitermelt) márványra utal.
A fuldai évkönyvek, amelyek 829-901-ig terjedő időszakról őriznek feljegyzéseket, a 892. évnél már említést tesznek Máramaros sóvölgyeiről. Csak közvetett az említéstétel. A németek királya követséget küld a bolgárokhoz és kéri őket, hogy ellenségeinek, a mórvaknak sót ne áruljanak. Vannak történetírók, akik ezen nem sokat mondó adatból a vármegye őslakóit bolgároknak tartják. Bár ez a feljegyzés legfeljebb azt az általánosan tudott tényt igazolja, hogy e területnek a sóművelés adott lakosokat.
Nem tisztázott a Técső megnevezés sem. A szájhagyomány a „teccő" szóban véli fellelni eredetét - egy monda alapján -, ami a város és a környező vidék kies voltát fedezi.
Vannak feltételezések, hogy a település nevét a rajta keresztülfolyó patak nevétől kapta.
Fazekas Gábor református segédlelkész "A técsői református egyházközösség gyülekezeti élte és vallásos szokásai" című munkájában utal egy másik eredetre, amikor a következőket írja: „Szívesen költöztek be ide (Técsőre - Sz. T.) a nemzetiségek. Ez a hely a máramarosi hegyvidéken a legjobb megélhetést nyújtotta. Egy öregember apáitól úgy hallotta, hogy a Técső elnevezés a „tejcső" szóból származik. Tejjel folyó föld volt ez hajdanán". Vissza