Napút Évkönyv 2010.

Előszó

Tizenkét korábbi évkönyvünkben eddig már összesen nyolcszáznál is többen foglalták össze 70-70 sorban életüket, credójukat, nézetüket a világról (vallomástételre mindig a következő évben hetvenedik életévüket betöltő hazai és határon túli magyar jelességeket kértük fel). A 2010-ben hetvenéves 86 nyilatkozóval együtt kilencszázhoz közelít azok száma, akiknek párhuzamos életírásaiból úgy rajzolódnak ki nemzedékről nemzedékre a hozzánk elérő (és rajtunk is túlcsapó) történelem CT-kormetszetei, mint az évgyűrűk. Az 1928-asok (néhai édesanyám korosztálya) nyitotta meg a sort. Az ő életkoruk (azaz majdani kifaggatásom) felé araszolva a fő faggató, jómagam, most éppen a félidőn vagyok túl. Zsugorodik az elválasztó korkülönbség. A messzebbi, nehezebben megfejthető világok üzeneteit fülemben mindinkább olyan emberek - "fiatalabb" hetvenese - ismerősebb hangja váltja fel, akikkel talán félszavakból is jobban értjük egymást. (Vagy akik félszavával a mi félszavunk makacs vitában áll...) Egyre jobban hasonlítok a hetvenesekre. Szép lassan egészen lelepleződöm tehát általuk, mielőtt üt az én vallomásom órája... Egybecsengő aforisztikus summázatokat például írásaikat olvasgatva a szokásosnál könnyebben találtam.
Egyik énjük a töretlenül helytálló emberé. Amibe az ember nem hal bele, az csak fokozza a vitalitását - ezt Győri Franciska szűri le. Istennek terve van az emberrel - Nagy Imre e gondolatának többen is hangot adnak. Pécsi Ildikó büszkesége: azzal foglalkozom, amiért, úgy gondolom, a világra jöttem. Raj Tamás a bölcs szívhez jutás fontosságát hangsúlyozza. Szalai Györgyi azok közé tartozónak vallja magát, akiket az éltet, hogy dolguk van a világban. Novotny Zoltán megfogadja az anyai intést: erőnkhöz képest vállalni kell mindazt, amit az élet ránk parancsol. Szekeres Károly elkönyveli: ezt a feladatot mérte rám a sors. Voigt Vilmos jóleső találkozást vizionál a Karinthy megelevenítette fiatalemberrel. Vathy Zsuzsa egyetemessé tágítja ezt a nézőpontot, mondván: akarunk hinni Valakiben, akire rá van bízva a világ és az ember. Még akkor is, ha mindezek - Benedikty Tamás keserű megállapítása szerint - csak az ablaktábla mögé szorult darázs cikázásai. A felelősség hívószavára visszhangzik mindegyik kijelentés.
Miközben valami egészen más is meghatározó módon egybecseng sokuknál. Barta János és Nagy Ildikó is említik, hogy nem ütköztek meg a kettős nevelésből fakadó megalkuvás kényszerűségén, Jávorszky Béla Finnországban járva ébredt rá, hogy mellőzhető a megkövetelt, természetszerűnek hitt alakoskodás, Dallos Jenő említi a szállóigét: cirkusz az egész világ (mások színházat emlegetnek), Jung Zseni pedig fanyarul megállapítja: gyerekkoromat vitamin- és szeretethiány jellemezte. Ennek a hangoztatott kívülállásnak számomra még árulkodóbb mikrojele, hogy az itt szereplő festők, iparművészek közül például meglepően sokan kacérkodnak a zenéléssel, még a cukrász is mandolinon játszik szenvedélyesen, az énekes is filozófus, a tanár meg - más szökevényhajlamúakkal együtt - belekap a sportolásba, a volt tévéelnök Kodály-kórus tag volt és turistaegyesületi vezető. Mintha majdnem mindegyikük legszívesebben odábbállt volna, ha nem tartaná helyén, nem szólítaná vissza egy szerencsés véletlen, a feladat. Akár a vállalt beamterség. Vagy Valaki.
Mert hát, mint ahogy Fábián László barátom - aki bölcseleti hármaskönyvében megrajzolta a fájdalom, a gond és az öröm emberének alakját -, megállapítja: felelősségnek mégiscsak lennie kell a világon. Vissza