Képek, cigányok, cigányképek

Előszó

Vannak emberek, akik egész életükben arra ítéltetnek, hogy a mások által róluk kialakított képpel éljenek, s alig adatik meg nekik, hogy megmutathassák saját magukat, azt az arcot, amelyet ők magukénak éreznek. A népek között is előfordul az ilyesmi.
A cigányok ábrázolásának fő irányát sokáig az a szemléletmód határozta meg, mely egzotikus, ugyanakkor primitív, ősi, civilizálatlan, dologtalan és végtelenül nyomorult vadembereknek láttatta őket. Ezt a képet a nem cigányok festették a közösségen kívül rekedt cigányokról.
E kiállításon, bár törekszik arra, hogy a megújuló szemléletmódból is ízelítőt adjon, alapvetően mégis érezhető az évszázadok alatt berögzült, megszokott vizuális sztereotípiák erős hatása. Ez az észrevétlenül is ható öröklött beállítódás, amelyet a társadalmi környezet fenntartómechanizmusa is folyamatosan megerősít, akaratlanul is korlátozza a cigány emberek és közösségek életét bemutatni akaró művészek valóságábrázolási törekvéseit.
Azzal, hogy felismerjük e zsigeri szinten ható jelenség lappangó erejét, nem a beletörődés mellé tesszük le a voksunkat. Arra buzdítanék mindenkit, hogy vegyük észre, nemcsak a rossznak lehet kisugárzó hatása, hanem a jónak is. Ha egyre többen lesznek, akik ezt észreveszik, akkor a valóságot árnyaltabban, igazabban, együttérzőbben kifejező üzenetek is célba juthatnak. Vissza