Takáts Márton (dedikált példány)

Előszó

A rejtélyes látogatók váratlanul szoktak érkezni, sosem akkor, amikor számítanánk rájuk. Nem tudjuk, mikor toppannak be, ám amikor megérkeznek, birtokba veszik a szobát, mintha csak otthon lennének.
Takáts Márton budapesti műtermébe, fenn, a Budafoki út háztetői felett, ilyen rejtélyes látogatók szoktak járni. Kinéznek az ablakon, belesüppednek a karosszékbe, tekintetüket körbejáratják a könyvek halmazain, az apró tárgyak: ceruzák, orrszarvú-képek, hajdanvolt játékok és a műterem-lét mindenfajta eszközeinek sokaságán, szemük megakad a megrepedt palettán, melyről Rembrandt Harmenszoon van Rijn mester tekint alá. Megpörgetik a rézkarcprés kerekét, majd egyikük leül a zongorához, amely még az Osztrák-Magyar Monarchia idején készült, s a szobát lassan betöltik a Bach-prelúdiumok dallamai.
Néha nem tudjuk igazán kivenni az arcukat, mégis könnyen rájuk ismerünk: hiszen ez Casanova, a női szívek, kártyabarlangok, ólomkamrák és poros könyvtárak között bolyongó, nyughatatlan öreg. A másik meg az utazást éppen nem kedvelő Glenn Gould, a pianista, a zárt szobák, az üres hajnali stúdiók nyugalmának kedvelője.
Ha pedig felállnak ültőhelyükből, s végig sem számlálva a lépcsőfordulókat lejutnak az alanti világba, az utca forgatagába, nyomon követhetjük őket a Városban.
Ez a Város is csupa rejtelem, átszőve utakkal, aluljárókkal, villamospályákkal - csak izgulunk, hogy a sínek közé tévedt Casanovát ne üsse el a kettes villamos a Vámház tér alatt. A hétköznapi forgalom is váratlan meglepetésekkel szolgál: a Váci út felől hatalmas óceánjáró közelít a Nyugati pályaudvar felé, s már azon sem csodálkozunk, ha a Dunában a Margit-híd mellett az óriás Gargantuát látjuk gázolni. És ha behunyjuk kissé a szemünket, még furcsább vízióink támadnak, kissé meg is borzongunk bele: dekoratív romok a nagy Piranesi nyelvén elbeszélve, - csakhogy ezek a romok nem valami római amfiteátrum vagy gótikus kolostor, hanem jól ismert, mindennap látott középületeink majdan leendő düledékei.
Ez a Város nemcsak rejtelmes, hanem topográfiai pontossága ellenére imaginárius, hiszen egyként Budapest és egyként Párizs. Az Opera Bastille komor tömbje, vagy a füstös bisztrók belseje lehetne akár a Duna, akár a Szajna partján. És csodákban nincs hiány Párizsban sem: a Saint Germain des Prés terén a sarkon álló, Les deux Magots-hoz címzett kávéházban is elkövetkezik a kávészünet ideje, s ilyenkor, ha szűnik az írók, a sznobok és a sznobokra kíváncsi turisták nyüzsgése, a hely jelképéül szolgáló két kínai szobra lemászik a falról, s asztalhoz ül. Most ők a törzsvendégek, most csak őket szolgálják ki a pincérek. S odakint az utcák is telve vannak különös alakokkal. Vándor rézkarcoló járja végig ezt a különös világot, ceruzáját kinyújtott kezében szeme elé illeszti, az arányokat vizsgálja. A nyakába kötött sok dibdáb holmi talán azt sugallná, hogy sehol sincs otthon, pedig mennyire otthon van itt, ebben a Városban! A vándor rézkarcoló gúnyájába bújt Takáts Márton érzékeny művész. Szoros kapcsolódása a grafika egykor volt nagy mestereihez nem öncélú: a múltban a folyamatosságot keresi, anélkül, hogy egyéni hangját elvesztené. Ahogy Glenn Gould Bachot játszott, de saját magát szólaltatta meg. Ezt a hangot hallom Takáts Márton műtermében. Vissza