Monok

Előszó

Országunk és társadalmunk számos különböző, kisebb-nagyobb helyi tömörülésből, sokféle közösségből áll. A legtöbb ezek közül ma is falu, tehát olyan - viszonylag kicsiny - települési egység, amelynek lakói hosszú századokon át zömmel hagyományosan agrárgazdálkodással foglalkoztak. Népességünk nagy többsége a legújabb időkig ilyen falvakban élt. Még a XX. század elején is több mint kétharmada. Csak e sok változást hozó század vége felé csökkent a falun élők aránya az össznépesség felénél kevesebbre.
Mai települési formáink közül a legrégibb, a leghagyományosabb a falu. A feudális kor falujának alaptípusa, amely a járadékokkal, szolgáltatásokkal terhelt jobbágyparasztok települési egysége volt, előbb a középkori Európa nyugati részein alakult ki. Magyarországi változata némi késéssel, a XIV. századra vált általánossá az új gazdasági-társadalmi rendszer kiépülésével járó, hosszú átalakulási folyamat eredményeként, amelynek üteme tájegységek szerint változott, és az utóbb beköltöző keleti népelemek, így a kunok esetében jobban elhúzódott, mint a honfoglaló magyaroknál. Az így kialakult telekrendszer oly hagyományossá vált, hogy a jóval később, az 1780-as évek katonai felvétele alkalmából készült térképeken is felismerhető. Falvakról persze már jóval korábban, az államalapítás után, Szent István, Szent László és Kálmán törvényeiben szó esik, bár arról is, hogy a falvak ne költözzenek messze a templomoktól. Az állandó telepek a földművelés terjedésével nagyrészt a korábbi téli szállások körül, lehetőleg vizek mentén jöttek létre. Az idők folyamán a nagyszámú, de szétszórtan létrejött kis telepeket népesebb falvak bővülő hálózata váltotta fel. Egységes rendszer a teendők és szolgáltatások sokféleségét, soros települési mód a korábbi szálláshelyek halmazát, az egykori osztatlan vermes kunyhókat pedig rendszerint a három-osztatú parasztház, amely a legújabb időkig fennmaradt. Vissza