Lányok az éjszakában

Előszó

Részlet a könyvből:

A szobalány csak félig nyitotta ki az ajtót az ismeretlen fiatalember előtt:
- Az igazgató úr még nem jött haza - mondta sajnálkozóan és kissé habozva tette hozzá - de a méltóságos asszony itthon van... - A látogató, jobblábbal az előszobában, félkézzel a kilincsen, egész testében valami türelmetlen lendülettel, rábólintott:
- Jó. Szíveskedjék bejelenteni a méltóságos asszonynak. - A szobalány, aki eddig szinte a testével torlaszolta el a bejáratot, elhúzódott az útból és bevezette a férfit a hallba. Átvette a névjegyét és nesztelen léptekkel eltűnt a szárnyas, fehér ajtó mögött. A fiatalember leereszkedett az egyik karosszékbe. Keresztbecsapott lábbal, de ugrásra készen ült és a levegőbe bámult, mintha a mennyezeten túl keresne valamit a tekintetével. Nyilván mondanivalóját összegezte, hogy röviden és tömören megértesse magát a ház előtte ismeretlen úrnőjével. Szája széle néha megrándult és az arca oly aggodalmas volt ebben a percben, akár egy vizsgázó diáké. Az orrát különös, nehéz illat csiklandozta: a kis asztalkán, karcsu kristályvázában liliomok pompáztak. Ahogy önkéntelenül is megfordult, pillantása a szemközti falat borító hatalmas festményre tévedt. A széles aranykeret diadalkapuként ívelt át a selyemtapétás falat és a vászonról, lenge fátylak, sejtelmesen elmosódó pasztelszinek zuhatagából egy rozsdavörös hajú asszony életnagyságú képe mosolygott le rá, majdnem három dimenzióban, élőn, diadalmasan. a gyöngyházfényű vállak, az égő hajkorona és a kerekre tágult porcellánkék szemek mosolyogva figyelték és mintha a liliom fojtó illata sem a virágokból, hanem a fátylaiból áradna feléje... Vissza