Ábel

Előszó

Egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, az én életemben is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hittak engem, s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett.
Apám, akit Gergelynek neveztek, még élt abban az időben s közbirtokossági erdőpásztor volt. Fent is lakott az erdőn, egyedül egy kalibában, s csak akkor jövögetett haza a házhoz, amikor az elesége elfogyott. Ilyenkor édesanyám feltarisnyálta s ismét visszament erdei szállására, hogy legalább egy hétig ne lássuk.
Gyermek a háznál rajtam kívül nem volt s én ezt nem is bántam, mert engemet is csak bajosan tudtak iskolába járatni s ruházni, olyan nagy szegénységben éltünk.
A nap, amelyik azt a nagy fordulatot hozta belé az életembe, éppen a Szent-Mihály napjára következő nap volt, vagyis szeptember harmincadika. Hogy szereda volt-e vagy csütörtök, azt már nem tudnám megmondani, de már az jól jut eszembe, hogy apám rég nem járt volt az erdőről haza. Édesanyám délebéd után mingyárt elment egy zsákkal pityókaásni s nekem egy jó halom csöves törökbúzát hagyott hátra, hogy én azt lefejtsem, amíg estére hazajő. Egy kicsi zsúpfedeles házban laktunk, amelyik a kertek tetejében feküdt, a Hargita felőli részen. Mivel napfényes őszi idő volt, még az ablakot is kinyitottam, nem csak azért, mert az iskolában így tanultam, hanem azért is, hogy a friss levegő jöhessen béfelé bátran. Aztán a ház közepibe gyűjtöttem a törökbúza csöveket egyrakásba, másfelől egy üres vékát helyeztem a földre s magam egy rostával béültem egyenesen a kettő közi; a rostát vettem az ölömbe s dologhoz láttam. Vissza