Előszó
Részlet a könyvből:
Elbeszélésemet a minap azzal végeztem volt, hogy a hargitai pásztorságot letettem s hazajöttem az apai házhoz Csicsóba. Repdeső szárnyaim azonban fenn a rengetegben úgy megkóstolták a szabadságot, hogy immár nem szenvedhettem a családi fészket. Meg is mondtam apámnak, hogy Bolhával együtt városba kívánkozom menni. Apám erre nem szólott semmit, hanem szekeret fogadott s azzal másnap elpályázott a Hargitára, hogy a felszerelésemet hazaszállítsa.
Amikor estefelé megérkezett, én éppen az édesanyám sírjánál voltam s onnét csak alkonyatkor kerültem elé.
- Hol van az erdei egyetmás? - kérdeztem tőle.
- Bétettem a csűrbe - felelte apám. Bémentünk együtt, hogy számbavegyük a felszerelést, de én mingyárt megszeppenve állottam meg, mert az asztalt s a széket s még a tábori ágyat is hazahozta apám, ámbár azok a bank tulajdonát képezték.
- Hát a házat nem hozá el? - kérdeztem.
- Az ott maradt szegény.
- Hagyja el, ne sajnálja - mondtam, - adnak neki enni eleget a szelek s a felhők megitassák.
- Azért vettem le az ablakait is - szólott apám.
Gondoltam, nem folytatom, mert még egyebek is ki találnak derülni. Inkább felemeltem az uras sárga széket s vizsgálni kezdtem tüzetesen. Aztán így tettem az asztallal s a tábori ággyal is. Édesapám félrebillent fejjel nézett s csak a végin kérdezte meg:
- No, mi a látlelet?
- Az, hogy a bank neve egyiken sincs rajta. Apámnak váltott egyet az esze:
- Az bajosan is lehetne rajta, amikor nem a banké.
Vissza 
