Előszó
Örökízű nyugalommal egy szekeret vont két ékes ökör. Mint valami dús meseország hattyúpárja, úgy úszott bólogatva által az anyaváros főterén, keresztül a kálvinista templom faránál és egyenesben előre a katolikus Isten hajléka felé.
Félvágású, lajtorjás szekér volt. A dereka teli ropogós szénával, a szénán piros cserge hosszan, azon egy asszony s jobbján legénykefia.
Maga a gazda csából ment, éppen a fejénél a gyönyörü ökörnek. Nagyszál ember volt, szikár, gyér bajuszszal, a jobblába kissé lőcsláb. Sziklavállán átvetette hosszú kenderostorát s ahogy a nyelét marokra fogta, kezének nagyujja mereven előre döfött a napon száradott ökölből.
Gondos ruhája és lengyolcs fehéringe különös ünnepet tudatott. Tartása is templomi volt és szinte komor az arca, amint haladott lassan patyolat ökreivel és maga után húzta, mint a megbűvölt kígyót, ostorát a porban.
A papi gimnázium előtt, az útközepén, diákok állottak tömötten csoportban s valami lenszőke nadrágos szaporán magyarázott s körülötte figyelembe merült a sok napon színesedett orca.
Az ökrös ember egyre közeledett feléjök.
S csak nézte őket és ment, a sok buksi fejet, és ment.
S egyszerre, mint a rengő havasi kürt, felcsengett a hangja:
- Hé, tán vakok vattok?! Ijedten rebbentek széjjel a gyermekek, mert az ökrök már vágák vala szarvaikkal közöttök a csapást.
Vissza 
