Zeng a magosság II.

Előszó

Részlet a műből:
ERDÉLYI TÁRSASÁG
Csak kilenc nap múlott el azóta, hogy Lőrinc a hírnöki foglalkozást elnyerhette a cukorgyárban. A kilencedik nap éppen vasárnapra esett. Délelőtt még ruhát kefélt, és más szépítő műveleteket végzett a hírnökség mellett a gazdáinak, de azután, hogy megehette a délebédet, szabad volt ő is.
— Egész héten keresztül eleget szolgáltam másokat — mondotta magában. — Ezen a délután tehát érdemesebb embert fogok szolgálni, vagyis önmagamat.
Könnyű és kellemes szolgálat volt, amit a maga számára kitalált. Látta ugyanis, hogy verőfényes őszi idő van, s látta azt is, hogy a mezők integetnek feléje.
— Jövök, ne féljetek! — mondta, és magához vette a botját, amelynek párja sehol nem volt, mert ilyen botja csak egy ^ad püspöknek lehetett volna, hogy ugyan vad püspök volna a világon.
Vette tehát a botját, és elindult a mezők felé. Nem ment mindjárt és ész nélkül az úttalan földekre, mert nem szeretett okvetlenül bukdácsolni, mint ahogy azt a városi fiúk szeretik, ha nagy néha kiszabadulnak a természetbe. Az ú-ton ment, az utak között is a főnökúton, amelyet más emberek országútnak neveznek. Itt is látott elég mindent, amit nézni érdemes volt. Néha szekerek mentek lassú döcö-géssel, s azoknak ernyője alatt mindig ült valaki, akivel kedve lett volna versenyt szaladni. Leggyakrabban női személy volt az illető, mert az efféle vásáros szekerek mindig fityegtettek magukkal egy kellető embert, aki mellett a portéka dupláját érte. Gyakran kutya is poroszkált a szekér után, s Lőrincnek nagyon tetszett, hogy ezeknek a kutyáknak sohasem kellett előrenézni, mert a kötelék kinézte a négy lábnak az utat. Madarakat is látott, különösen varjakat, amelyekről eszébe jutott, hogy bizony jó volna disznót hizlalni, s majdan a körmüket és a farkuk hegyét odaadni a varjaknak.
5 Vissza