Tanácsadó az alsó-, közép- és felsőfokú tanintézetekben működő beszédművelő szakkörök (diákkörök) számára

Előszó

Aki az utóbbi időket akár csak félig is nyitott szemmel és füllel élte végig, tapasztalhatta, hogy napjainkra ugrásszerűen - és örvendetesen - megnőtt az érdeklődés anyanyelvünk iránt. Semmiképp sem ok nélkül. Mert amiképp levegő nélkül nincs biológiai élet, nyelv nélkül nincs társadalmiság. A nyelv a társadalmi embernek társadalmi levegője: segítségével hat rá a közösség már a születése pillanatától, s csak ennek használatával tudja önmagát a társadalomnak teljesen visszaadni. Gondolhatja akár a legszebbet, legjobbat; lehetnek korszakalkotó ötletei, gondolatai: a külvilág csak annyit észlel, csak annyit foghat fel ebből, amennyit ő maga meg tud fogalmazni belőle.
A szóbeli és írásbeli nyelvhasználat, a szöveg- és beszédkultúra, anyanyelvi nevelésünknek, legalábbis a közoktatás szintjén, idestova remélhetőleg a középpontjába kerül. Mégis ráfér a féltő gondozás, mert társadalmi hordereje folytán megilleti. Hiszen elvárjuk: ki ahol dolgozik, ki ahol él, ne csak "munkaerő", ne csak "lakó"legyen, hanem közéleti ember is, aki szükség esetén hatásosan vitázik, felszólal, tájékoztat, beszámol a kisebb-nagyobb közösséget érintő kérdésekről. S a közéletben csak az tud bátran és hatékonyan részt venni, akinek megvan hozzá a kellően megalapozott "nyelvi biztonságérzete". Ám ez nem születik velünk, ezt meg kell szerezni: a közösségben való forgolódásra éppúgy "fel kell készülni", mint a szakmánk művelésére. S ezt a felkészülést nem kezdhetjük elég korán! Vissza