Előszó
Azok, akik lehetőséget kaptak 1989- után a katonai felsőoktatásban társadalomtudományi területen tanárként működni, többségükben olyan ambícióval indultak, amelyről Veres Péter „Napszámos énekek" című ciklusában (1939) így írt: „...ide kell hoznunk a nagyvilágot, /ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes és amit érdemes." Célunk az volt, hogy modern embereket formáljunk, olyanokat, aki tudnak a világról, a civilizációról; ismerik önmagukat, a társadalmat, a tudományt, felismerik a veszélyeket, amelyek fenyegetik kultúrájukat, személyes biztonságukat; valamint részt vesznek a társadalom, a honvédség életében, s ha kell a veszélyek elhárításában. Társadalomtudományi szempontból nemcsak a világ, de önmaga és a családja felé is forduló, intellektuálisabb gondolkodású, nyelveket beszélő, szakmailag felkészült fiatal tiszteket akartunk képezni. Vannak jelei annak, hogy törekvéseink ebbe az irányba hatottak.
Az indulás időszakában nem ismertük a politikailag hirdetett osztálystruktúrából az átmenetet, egy az 1980-as évek közepétől, érzékelhetően új csoportokkal bővülő társadalmi árnyékszerkezetre, amely a korábbi hatalmi felosztás szerint: ellenségre, ellenzékre és másképpen gondolkodókra tagolódott, az osztályharcos szemlélet beidegződéseként. 1988-ban már többen elmentünk - fiatal tisztek, főtisztek, tábornokok - a „Reformpárti estéknek" nevezett nyitó rendezvényre a Műszaki Egyetem előtti rakpartra (szeptember 12), de a politikai pódiumviták már 1987 márciusában elkezdődtek, még az állampárt szervezésében. Olvastuk Komái Jánostól a „Hiányt" (1980), Ferge Zsuzsától: „Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből" című kötetet (Magvető Kiadó, 1986.), a Magyar Nemzet 1987. november 14-i számában a Lakitelki Nyilatkozatot, A Medvetánc „Fordulat és reform" című összeállítását (1987/2. szám), Csóri Sándortól az „Erkölcsi revíziót!" (Liget, 1988/2. Tél) valamint a „Mi a magyar, ma?" (Tiszatáj (1989/9.) című írását, a Medvetánc Könyvek sorozatban (1988) a „Jelentések a határokon túli magyar kisebbségek helyzetéről (Csehszlovákia, Szovjetunió, Románia, Jugoszlávia)." Hatással voltak ránk is az 1989. március 15-i ünnepségek, a Szabadság téren Cserhalmi György színművész által felolvasott 12 pont. A reform pszichológiai szükséglet is volt és bíztunk abban, hogy majd határozott cselekvések is tartoznak hozzá. Jelszavak röpködtek: Nincs időnk az időre várni! /Ma dől el a holnap!/ Több demokráciát! /Egészséges környezetet, életképes jövőt!/ Demokráciát, most! A világ a nyelvben gyorsabban átalakult, mint az érzékszervekben. Ez a verbálisan antibolsevik-bolsevikok időszaka is volt, az elmúlt két évtizedben csapdákkal teleszórt közélettel, amelynek sokan áldozatul estek.
Voltak ugyan bizonyos illúzióink, de azt is tudtuk, ha egy társadalmi rendszer nem igazolódik, nem igazolódhat pedagógiája sem. A szocialista pedagógia az ideológia bázis faktoraként, a tudatok egyenirányítását végezte. Ez nem jelenti automatikusan azt, hogy ebben az időszakban nem voltak hiteles emberi, tanári minták, - de voltak. Tanárként fontosnak tartottam Páskándi Géza korábbi (1985) gondolatát arról, hogy „Nem lehet magyar irodalom, magyar tudomány, magyar filozófia nélkül semmit sem csinálni." - és bíztunk benne, hogy magyar honvédség, magyar rendőrség nélkül sem. A szónokok kritikai hangvétele ellenére, a múlt aknái, ekkor még nem nyíltak meg. Bizonyára voltak olyanok is, akik megérezték, hogy saját múltjuk egyre nagyobb árnyékot vet. Bomlani kezdett az embereket körbevevő mező, szétszakadt világok fragmentumai zakatoltak a tisztekben, tiszthelyettesekben egyaránt. Kérdések voltak, válaszok nem. A rendszerátalakulással a kommunista, később a reform-kommunista hatalom is elvesztette uralmát a saját valósága fölött. Elemeztük a „Történelmi utunk" című anyagot, amit a Társadalmi Szemle különszámában (1989), tettek közzé. Sokan nem értették vagy nem akarták érteni, hogy miért kellett általános társadalmi válságnak kibontakozni ahhoz, hogy pontosabb ismereteket szerezzünk a megélt politikai történelmünkről.
Vissza 
