Határ 1994. február

Előszó

Részlet a folyóiratból:

"1991 kora őszen próbálod látni Velencét. Ha átmégy a Campo S. Foscánál álló sarokház kőoroszlánokkal díszített lépcsőházán, és kiülsz a csatorna fölé a lépcsőre, akkor balkéz felé egy tehertaxis fogja mosni a hajóját, jobbra fenn meg egy zöld ruhás lány lóg ki az ablakból és telefonál. Viszont ha a tenger elönti a tereket és a fondamentákat, és a Campo S. Moisén hosszú deszkapallókat fektetnek végig a sebtiben lerakott állványokon, akkor nincs az a rideg, borús idő, hogy ne kerítené hatalmába a várost a vakáció hangulata, sőt, valami ártatlan, békebeli ledérség, mikor is éltes francia dámák összefogják elől szoknyájukat és graciőzen tocsognak a bazilika felé. De ha éjszaka volna, és már harmadszor tévednél el a Frari körül, hirtelen ráébredhetsz a város figyelmességére, hogy az eltévedt polgárokat nem engedi elveszetté válni, úgy rendezi el ugyanis az éji kóborlókat, valamint sikátorait, calléit, sotoportogenoit és egyéb zsákutcáit, hogy ott okvetlenül legyen valaki, aki jön vagy megy,- nappal a város tohonya macskái látják el ezt a feladatot, ők viszont többnyire mozdulatlanok, legfeljebb pár lépésre képesek naponta - Velencében a mórok óta nem láttak loholó macskát. Vagy ha Bellinit odahagyva kijössz a SS. Giovanni e Paolo székesegyházból és lerogysz szemben Colleoni lovasszobrával és a körülötte futballozó két tucat gyerekkel, akkor látni fogod, hogy a lóhoz címzett vendéglő pincéreit ugyanúgy nem zavarja a mérkőzés, mint a templomszolgát az, hogy a játékhoz a templom főbejáratánál komorló kőszarkofág szolgál kapufául; egyébként is meccs van, minden őshonos férfi fülénél ott a zsebrádió, amitől az egész város olyan, mint egy adóvevős összeesküvés. S végül, ha kinyitod a Casa emeleti szobájának ablaktábláit, meg fogod csodálni a szemközti ház nagyvonalú eklektikáját, hogy mind a négy emelet különböző színűre van vakolva és még az ablakok mérete, elhelyezése is más-más, és váratlanul arra gondolsz, kár, hogy Ady nem járt Velencében, aztán meg arra, amit Nietzsche ír egyhelyütt, hogy nincs háza ugyan, de ha egyszer mégis volna, akkor az egy tengerre épült ház lenne, mélyen benyúlva a víz fölé,- „szeretném, ha e szép szörnyeteghez közöm volna valaha". Egy hét múlva, egy náthával átbajlódott délutánon, ki fog derülni véletlenül, hogy baj van a „nagyvonalú eklektikával". Ahogyan el-elbóbiskólva nézegeted a szemközti homlokzatot, a lassan elnyúló árnyékok tudtodra adják, hogy valójában különböző épületekről van szó." Vissza