Tanulmányok az 1956. évi forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára

Előszó

Az 1956. évi magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója emlékezésre és tisztelgésre ösztönöz sokunkat. Egy totalitárius rendszerben élő társadalom életéről, a belül "a hajszálcsövek hálózatában" lezajló történésekről azonban igen nehéz utólag képet alkotni. Az ötvenes évek magyar társadalmának legdinamikusabb erői érezték leginkább lefojtottnak, becsapottnak, megcsalatottnak magukat. Amíg a sztálini rendszer mozdíthatatlannak látszott, addig a társadalom belső feszültségei részben a mélyben maradtak, részben pedig a nem látványos, de annál makacsabb látens kollektív ellenállás jelenségeiben öltöttek testet. Az értelmiségi-pártellenzéki mozgalomnak kulcsszerepe volt abban, hogy a forradalom spontán kirobbanása értelmes, többé-kevésbé egységes irányba terelődött. A forradalmi szervezetek vezetői ekkor zömmel harmincas éveik elején jártak, jóformán a semmiből kerültek elő: az utcák elszánt kissrácait, ipari tanulóit, segédmunkás huszonéveseit nem egy esetben ők vezették. A dolog természete és a tények tanúsága szerint az egyetemi ifjúság és a kezdő egyetemi oktatói réteg körében a forradalom számos követőre talált, akiknek sorsa a forradalom kudarca után megpecsételődött: jelentős részük elhagyta az országot, egy másik, csoportot a represszió különféle formái sújtottak, a bebörtönzéstől az állásvesztésig. Vissza