Távlatok 1993/1.

Előszó

Részlet:
SZOLGÁLATOK AZ EGYHÁZBAN
A II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű, az egyházzal és mai küldetésével foglalkozó konstitúciója elején mindjárt meghatározza a Krisztus által alapított Egyház mivoltát, minisztériumát: ,,Az egyház Krisztusban mintegy szakramentuma (szentsége), vagy jele és eszköze az Istennel való egyesülésnek és az emberiség egységének..." (LG 1) Később pedig (4. pont) Szent Cipriánt idézi: ,,Az egyház mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből egybegyűlt nép áll előttünk." Az egyház tehát legmélyebb mivoltában koinonia, communio, szeretetközösség, amelynek forrása a Szentháromság-Isten szeretetközössége. Ugyanakkor ez a közösség, amelyet a feltámadt Krisztus Lelke éltet, látható, hierarchikus szervekkel ellátott társaságot és Krisztus Misztikus Testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bővelkedő egyházat, amelyet azért kitűnő analógia alapján a megtestesült Ige minisztériumához szoktak hasonlítani." (LG 8)
Manapság igen sok bírálat éri az egyházszervezetet, a szükséges jogi keretet, az intézményt, amelyet egyesek szembeállítanak a karizmatikus, kegyelmi valósággal; mások viszont az egyházat pusztán szociológiai jelenségként kezelik, bírálják. Ha igaz az, hogy a múltban létezett egy bizonyos egyháztani monofizitizmus, tehát szinte beolvasztották az emberi, látható, bűnös, állandó reformra szoruló oldalt az istenibe, napjainkban az ellenkező véglettel találkozunk: felejtik az isteni vonatkozást, a kegyelmi és misztikus valóságot, a Lélek által éltetett közösséget. Vissza