Fülszöveg
A szerző önmagáról és munkájáról:
"Egyidős vagyok századunk második felével. Nem örülök neki. Ha választhattam volna, vagy korábban, vagy később jövök a világra. Szüleim akkoriban gyári munkából éltek (ma a nyugdíjukból), de ez azokban az években még dicsőségnek számított. 18 éves koromig debreceni diák voltam - nagy múltúból mára hagyományosan középszerűvé merevedett iskolákban. Azután Budapesten szereztem egy közgazdász-"papirost", de azt keveselltem, ezért megtoldottam egy bölcsészdiplomával, így lettem szociológus is. Addigra azonban rájöttem, hogy nem az oklevél volt kevés eredetileg sem, hanem amit vele adtak. Azóta igyekszem pótolni az oktatással közös mulasztásomat. Eközben mint (szintén végbizonyítvánnyal felvértezett) újságíró keresem a kenyeret - beszéddel és beszélgetéssel - a Magyar Rádióban. Az írás "csak" mint legfontosabb életcélom eszköze érdekel. Ez a könyv az első nagyobb szabású kísérletem, hogy ezt másokkal is elhitessem. Ami eddig megjelent (két vékony...
Tovább
Fülszöveg
A szerző önmagáról és munkájáról:
"Egyidős vagyok századunk második felével. Nem örülök neki. Ha választhattam volna, vagy korábban, vagy később jövök a világra. Szüleim akkoriban gyári munkából éltek (ma a nyugdíjukból), de ez azokban az években még dicsőségnek számított. 18 éves koromig debreceni diák voltam - nagy múltúból mára hagyományosan középszerűvé merevedett iskolákban. Azután Budapesten szereztem egy közgazdász-"papirost", de azt keveselltem, ezért megtoldottam egy bölcsészdiplomával, így lettem szociológus is. Addigra azonban rájöttem, hogy nem az oklevél volt kevés eredetileg sem, hanem amit vele adtak. Azóta igyekszem pótolni az oktatással közös mulasztásomat. Eközben mint (szintén végbizonyítvánnyal felvértezett) újságíró keresem a kenyeret - beszéddel és beszélgetéssel - a Magyar Rádióban. Az írás "csak" mint legfontosabb életcélom eszköze érdekel. Ez a könyv az első nagyobb szabású kísérletem, hogy ezt másokkal is elhitessem. Ami eddig megjelent (két vékony dokumentumdráma: Egy nap boldogság, Családi kripta százezerért), csak pillanatfelvétel volt a hazai valóság egy-egy szeletéről. Készülök többet is megtudni és megmutatni: egy novellás kötet rajzolódik ki bennem, és egy másik szociográfia. (A versírást abbahagytam - sajnos nem aktuális műfaj.) Hogy ezzel a mostani munkámmal mit akartam? Azóta, hogy (esztendőkkel ezelőtt) hozzáláttam az elmeügyek feltérképezéséhez, szinte hétről hétre új ellenségeket és barátokat szerzek magamnak. Ahogy mondani szokás: hangyabolyba nyúltam. Mit akarok? Jellemezni, de elemezni is. Fényképezni, de festeni is. Értelmezni, de értékelni is. Lehet, hogy többször szólok hozzá, mint amihez közöm van, de biztosan kevesebbhez, mint amennyihez tollforgató-kötelességem lenne. Nem olyan sokat akarok: hozzájárulni ahhoz, hogy ez az előítéletekkel terhes tabu - az elme és a lélek világa (betegségei és azok gyógyítása) - levetvén misztikus burkát, végre emberközelbe jusson, hogy az ELME és a beteg ember rehabilitálódjon. Ennek a könyvnek vizsgálódás a célja, s nem valamely megrázó élmény megszerkesztése. Mégis: biztosan lesz olyan olvasó, akinek ezek az ismeretlen világból származó írott felvételek és fotók (Szebeni András fotóművész képei) felrázó dokumentumot jelentenek majd. Pedig a négy-öt évvel ezelőtti súlyos elmaradottsághoz, s különösen a tíz-tizenkét évvel ezelőtti viszonyokhoz képest mára erőteljesen fejlődött a pszichiátria, és állandóan fejlődik ma is... Az a célom ezzel az írással, hogy megvizsgáljam e betegségegyüttes - amely bizonyos értelemben társadalmibb minden más patológiánál - kezelésének, ellátásának, gyógyításának illeszkedését egy olyan társadalom makro- és mikrovilágába, amely egészséges, alkotó- és munkaképes emberek, emberközösségek kialakítására törekszik. Vajon mennyire felel meg saját eszméi ideális ígéreteinek vagy egyáltalán csak a realitás lehetőségeinek mindaz, amit a gyógyítás szervezettségében, rendezettségében, tudományos felkészültségében, indítékaiban ez a társadalom itt ma magáénak mondhat?"
Vissza 
