Tegnap és régmult

Előszó

Ellenőrizhetetlen, - persze ránk csak annál kötelezőbb hitelű családi hagyományaink szerint, a dolog valami Gilácokkal kezdődött légyen, akik - gyulák - fehér lovakat áldoztak volna Hadúrnak, őspogány módon. De mosom kezeimet! Semmi közösséget nem vállalok az ilyen lóáldozó pogányságokkal, sem a multban, annál kevésbbé a jelenben.
A nemzedékek láncszeme 1241-ben, tehát a tatárjáráskor villan egy nagyobbat Gulácsy Gábris nevével, akiről nekünk Gulácsy-utódoknak, a következő kis históriát illik tudnunk és hinnünk:
Gábris a király, IV. Béla oldalán küzdött, amíg a szerencsétlen útközben a magyar sereg a szélrózsa minden irányába széjjel nem szóratott. Mint vitézei, szegény Béla is megízlelte a bujdosás keserű kenyerét. Egy napon azonban hű alattvalói hajlékra bukkant. Gulácsy Gábris egyik portáján talált bekopogtatni. Történetesen éppen Gábris vitéz is ott lappangott is kitörő örömmel ismert urára. Azonnal megvendégelte, ahogy ilyen mostoha körülmények közt már éppen telhető. Lakoma fölött lévén, felkelt az asztaltól s meghatódott szavakkal »feláldotta« őfelségét. Egy irdatlan három-négy ejteles edény állt ekkor előtte. Béla váltig nézte, nézte... Ugyan mit akarhat azzal a vederrel! Csak nem...?
De igen. Áldomás végén ezt a temérdek kupát köszöntötte urára Gábris és a legkisebb pillarendzülét nélkül hajította gallérja mögé a tartalmát. Vissza