Tele-dialógus

Előszó

"Nincs már távolság ezután!" - írta lelkesen a fiatal Ady Endre 1900-ban a Dal az inter-urbán telefonról című versében. Ám, ha a gyorsan elterjedő telefon segítette is a készülékkel rendelkező kiváltságosokat a földrajzi távolság kommunikatív áthidalásában, a telefon még sokáig nem kapott szerepet az emberek közti pszichológiai tér befolyásolásában. Ez utóbbi törekvés, az az elgondolás, hogy a lélektani szempontból veszélyes helyzetben lévők számára telefonon át is adható, mégpedig dialógikus kapcsolatra törekvés révén, hathatós segítség, csak a 20. század közepén jelent meg a fejlett országokban. A londoni Szamaritánus önkéntes szervezet megalapítása után viszont szinte rohamosan alakultak a különféle lelki elsősegély, a gyermek és ifjúsági tanácsadó (kék vonal), a szexuális tanácsadó, s az alkohol- és kábítószerfogyasztók részére konzultációs lehetőséget nyújtó segélyszolgálatok. A terjedést segítette az a körülmény, hogy a telefonszolgáltatók ingyenes beszélgetési lehetőséget biztosítottak a segélyszolgálat vonalát használók számára. A segítő telefonsegélyszolgálatok, mintegy két évtizednyi késéssel, nálunk is meghonosodtak. A kezdeti kísérletezés időszakában, különösen azt követően, hogy az első, debreceni szolgálat rövid idő után leállt, még nem lehetett tudni, hogy egyáltalán életképes lesz-e nálunk ez a kezdeményezés. Jóllehet a technikai fejlődés, a belföldi hívások növekvő automatizálása, az utcai telefonkészülékek számának növekedése viszonylag kedvező infrastrukturális feltételeket teremtett a telefonálás számára, mégis attól lehet tartani, hogy a segélyszolgálatok munkáját jellemző névtelenség, önkéntesség, a szolgálatok autonóm közössége nyugtalanítani fogja a szocialista hatalom birtokosait. Ez az aggodalom a magyar filozófiai közélet számos, másként gondolkodónak minősített vezető szereplőjének 1973-ban, párthatározattal történő elnémítása, a reformtörekvések megtorpanása, a politikai élet "kemény vonalának" megerősödése miatt nagyon is indokolt volt. A reformok egész addigi vetését eltaposó szocialista hatalom évek helyett ekkoriban újra előszeretettel folyamodott a "nem fogjuk tűrni", "nem engedjük meg", "megbüntetjük" típusú kijelentésekhez.
Ugyanakkor a politikai vezetés számára is nagyon nyomasztó volt az öngyilkosságok számának az 50-es évek második felétől tartó folyamatos növekedése és "világelsőségünk" a befejezett öngyilkosságok gyakorisága terén. Egy, a negatív tendenciák befolyásolásának reményét keltő vállalkozás, mégha a mentálhigiéné párttól való további függetlenedésének kockázatával is járt, alapvető célkitűzésében összhangban lévőnek látszott a párt politikájával. Erről tanúskodik, többek közt a pécsi S.O.S. Élet Telefonszolgálat íratlan történetének, szájhagyományának pártbizottsági "berendelések" témaköreiről megőrzött emlékezete is. Vissza