Halott feketerigó

Fülszöveg

Mit akarhat a költő?
Egy 1967-ben megjelent könyvem, első versprózáim címe ez volt: Mit tehet a költő? Most, 1985 őszén, megtartva e régi cím kikerülhetetlen kérdésének jogát, azt kérdezem, szinte folytatásként: mit akarhat a költő? Mit akarhat a költő, aki hajdanán szegénynek született, mit akarhat a költő, a hajdani szegények fia, mit akarhat a költő, akinek felnőtté-váló-sorsa és felnőtt-sorsa egyidős azzal az Új Történelemmel, amely megváltotta és kiváltotta őt abból az akkori szegénységből, abból a történelmi, társadalmi és osztály elnyomásból, amely úgy látszott, konok és sivár végzete volt, létének árnyékba-szőtt, selyem-gyűlöletű, bádogharang-visszhangú elrendelése. Mit akarhat a költő, aki onnan jött, a lét legalsó hártyáit tépve föl jövő-izgatott és látomásra-mohó kezeivel, hogy szétszaggassa a látszatra-eleve-elrendelés feszes és sötét burkolat-gyászát, burok-cellarongyát, kemény hártyahomályát. Mit akarhat a költő, aki 1928-ban egy Budapest melletti faluban született, s most, ötvenhét évesen több történelmet élt már meg, több fölizzást, több hullást, több országos veszteséget és történelmi föllobogást, mint apja, nagyapja, dédapja, ükapja. Mit akarhat a költő, ma, 1985-ben, aggkorában az ezredévnek, a XX. század aggastyán-korában, aki nem tudja, megéri-e az új évezredet, vagy holnap már halott lesz ő is, mint annyi gyémánt-mosolyú elődje, szellemtársa, mint annyi vele-korú küldetés-hitű társa, akiknek már csak a csontváza szikrázik sárgán, agyagos sárga földdel beragadtan a földben, a temetőkben. Mit akarhat a költő abban a korban, amikor kozmikus, hallgatag esernyőként szíve fölött függ, hiszen szíve a Földgolyó, a Világ-végzete-iszonyat Technika-angyal, a száraz fénycsóva szúrás-beszédű Világ-végzete Rózsa, a költő, aki úgy él, hogy nem tudja, holnap lesz-e még emberiség? Van még értelme a szónak? Van még értelme a hitnek? Van még értelme a vigaszvágynak? Az örömkeresésnek? A világkeresztelő beszédnek és a tisztaság-szívverésű gyászbeszédnek? Az elmondásnak egyáltalán? Az elmondásnak és kimondásnak? A lét arra vár, hogy gyönyörű akaratával a tudatos fényre csalja a költő, ahogy gyerekénekünkkel kicsalogattuk mészhéj-páncélos tekervénykürt-házából a csigabigát, s az kidugta redős lepény-tőgyfejét, s aztán négybimbós szarvszemeit is föltolta gyöngéden a levegőbe.
A lét arra vár, hogy kiragyogtassa a költő öntudatlansága ősi homályából mind a jelenségeket, tárgyakat, dolgokat, hogy hívásától kilángoljanak a végzetes halandósághomályból a sorsok, életek, történelmek, vágyak, szerelmek, hitek! A lét erre vár! Minden, ami természeti, ami történelmi, társadalmi, minden, ami emberi, a mítoszban éppúgy, mint a halandósággal megvalósult halhatatlan világanyagban. Ezt tudom, akárhogy a világ! Akárhogy és akármilyen. Nem hagyom legyőzni magam! A költő ne hagyja legyőzni magát, se a testétől, se más természeti vagy történelmi ellenerőtől, se másfajta mágikus csábítástól és csábítótól, se a buja hatalomvágytól, se a borzas és hülyén-ostoba kétségbeeséstől. Első verseim megjelenése, 1947 óta, amit égitest-áhítatú szívemből kifolyattam, mint spermáját potrohvégi spermacsövén a bogár, mint csillagforró szájából a méh a mézet, a testében, gyomrában, testével, lényével, termékenység-hitével gyártott sűrű édes csillogó anyagot: lázas vagy száraz üvegheggyé dermedhetett e majdnem negyven év alatt. Az innen és a túl Üveghegyévé. De ha egy szilánkjában is, egy letört sejtlapjában is, egy szilánkos töredék-hasábjában csak, de ott tündöklik valami megszilárdult ősi tűz a szerelmes boldog életakaratból, az ünnep-üveggé varázsolt emberi győzelemből, hisz az a győzelem, hogy vagyunk, hogy voltunk, akkor már megérte. Akkor már érdemes volt élni! S ha abban a tűzüveg-szilánkban önmagára is ismer a boldogtalanabb emberiség, azt mondom: mégiscsak érdemes volt élni! Nem volt hiába. Vissza