Terhes örökség

Fülszöveg

"Aki mély pillantást vet a múltba, mindig valami kapaszkodót keres, hogy az elfakult képeket kölcsönös segítéssel életre keltse. Ha többen állnak be a régi tablóba, az előbb még alig sejthető vonások kezdenek kirajzolódni, élesebb kontúrokat kapnak, mert lehámlik róluk a feledésnek az a mindent elhomályosító burka, melyet az idő rájuk rakott. Ez az életre keltés olyan is lehet, mint egy ki tudja, hány réteggel lefedett freskó restaurálása, és sokszor jelentős mértékben a restaurátortól függ, hogy az a kép, amely a keze nyomán a két világháborútól megszaggatott távolságból kerül a szemünk elé, mit mondhat el nekünk ma. És mit mondhat el azoknak, akik holnap lesznek a befogadói, s nemcsak a teljes kompozícióból, hanem inkább az apró részletekből szeretnék kiolvasni azt a mozgást, változást, melynek tanúi nem lehettek, mert később léptek be az élet kapuján.
A mi szűkebb világunkban nagyon kevés a freskó. Ami van, szakrális mind. Kőbe vésett barlangképünk nincsen. Emlékművünk a századfordulóig jóformán egy sem volt. Még a temetőnk is sivár: egy-két dzsentri síremlékén kívül teletüzdelve lassan korhadó fakeresztekkel. A festmény, a szoborcsoport, a beszédes dombormű helyett itt maga az élet alkotta meg a nagy képet, amely mögé a képzelet épített mauzóleumot, hogy elhelyezhesse benne képzeletbeli alakjait.
Ha be akarjuk népesíteni azt a teret, amelyen emberöltőkön át csak a szél járt, magunknak kell életet lehelni bele, hogy érezzük ütőerejének lüktetését, s azt, amit szíve dobogásában sejtetett."

Lévay Endre Vissza