Természettudományi Közlöny 1933. január-december

Előszó

Részlet:
A testi elfajulás jelei.
Valamikor, a boszorkányüldözések korában, nagy buzgósággal kutattak az ördög jele, a stigma diaboli után, hogy azt megtalálva rásüthessék a gyanúsítottra a „boszorkánybélyeget". Súlyos jelentősége volt akkoriban többek között a szőrözetszaporulatnak (hypertrichosis), az anyajegyeknek (naevusok) és a „boszorkányfarok"-nak. Utóbbit a lesoványodott egyéneken inkább feltűnő farkcsonti és környezeti kötőszövettultengés esetében vélték felfedezni. Bármennyire nevetségesnek tetszik ez az eljárás, de bizonyság amellett, hogy már akkoriban is sejtették, miszerint a rendellenes elváltozások az egész egyén kisebbértékűségére vallhatnak.
Ugyanez a gondolkodásmód, de már kifinomodott alakban ötlik szemünkbe, mikor azt látjuk, hogy a régebbi elmeorvosok milyen nagy fontosságot tulajdonítottak az elfajulásos jelek (degeneraciós stigmák) jelenlétének. Az elmebajra való hajlamot ezekből kiindulva bebizonyítottnak vélték pozitív esetben, míg ha nem találták, várakozási álláspontra helyezkedtek. Mielőtt a lelkivilág vizsgálatába merültek volna, a testen észrevehető részaránytalanságokat, rendellenesnek látszó mennyiségbeli és minőségbeli viszonyokat kerestek. Amint a szemek alkata, kifejezése, az orr, a száj és homlok milyensége szerint a tehetségre, tulajdonságokra, a jellemre következtettek bizonyos irányzatok, az elfajulási jeleket kutató elmeorvosok is adott esetben az elmebaj keletkezése és megjelenési formájának felfogása, magyarázása tekintetében kiindulási pontokként fogadták el az elfajulásos jeleket.
Az elfajulás tanát 1857-ben kiadott munkájában a belga Morel rendszeresítette. Klinikán a francia Magnak fejlesztette tovább. Németországban a tan elterjedése Moebius nevéhez fűződik. Az elfajulás kérdésének a XIX. század második felében nagy irodalma van. Utána egykét évtizedre az érdeklődés lanyhult, míg napjainkban az alkat (constitutio) és faj egészségtan (eugenika) problémái révén újra előtérbe lépett. Vissza