Természettudományi Közlöny 1943. szeptember

Előszó

A természettudományi emberszemlélet múltja és jelene.

Lenhossék Mihály 1915 május 9-én, az Akadémia ünnepi ülésén előadást tartott "Az anthropológiáról és teendőinkről az anthropológia terén." Megállapította, hogy nemcsak az egyszerű miveltségű emberek között, de még a magasabb műveltségű körökben is legtöbbször csak homályos sejtelmet találunk arról, hogy milyen kérdésekkel foglalkozik, milyen feladatokat tűz maga elé és igyekszik megoldani ez a tudomány. Atyja, Lenhossék József, a szintén kiváló anatómus és antropológus 1875-ben "Az emberi koponyaisme" című művében azt írta, hogy "e tudomány fejlesztése hazánkban tovább már el nem halasztható, úgy hiszem, a m. tudom. Akadémia lenne leginkább hivatva e fontos tudomány ápolására". Majd 1879 május 13-án, a budapesti Tudományegyetem "újjáalakíttatásának 99-ik évében" beszédet mondott "Az antropológiáról mint a jelenkori műveltség nélkülözhetlen kellékéről".
Az első világháború óta az antropológia tudománya sokkal nagyobb lépésekkel haladt előre, mint a két Lenhossék beszéde között eltelt idő alatt. Az újabb eredmények, törekvések, célkitűzések bonyolúlt útvesztőjében a nem szakember aligha tud eligazodni. A közönség érdeklődése mégis egyre nő az antropológia iránt, különösen az utóbbi két évtizedben. Ezt az érdeklődést leginkább a fajiság kérdéseivel összefüggő politikai vonatkozások táplálják. Az értékes szakszerű eredményektől azonban gyakran kiábrándulva fordúlnak el az érdekek és szenvedélyek két ellenséges táborának harcosai. Szónokok és közírók megdöbbentő tájékozatlansággal beszélnek és írnak az antropológia illetékességébe tartozó kérdésekről.
Miért kell arról írni, hogy "mi az embertan?" Miért felejtik ki az embertant tudományos rendszerekből, könyvtári katalógusokból és egyetemek tanrendjéből még napjainkban is? Az antropológia valóban csak a XIX. században tudta megvonni határait a szomszédos területek felé és fejlődött önálló, rendszeres tudományszakká. Az ember nagyszerű tudásanyagot hordott össze a Világegyetemről, a Földről, a növényekről, az állatokról, tárgyi és szellemi kultúrájáról, de szinte megfeledkezett önmagáról. Broca hasonlatával élve olyan mint a kifelé figyelő, minden iránt érdeklődő gyermek, ki a világ középpontjának képzeli magát és megcsodálja ugyan saját alkotásait, de önmagát, a figyelőt és alkotót nem vizsgálgatja. Csak felnőtt korában, az öntudat fokozódó világosságában kezd keresgélni testi és lelki Énjében. Vissza