A Buddenbrook-ház I-II.

Előszó

„Hogy is van - hogy is - van ..."
„Ej, a macska rúgja meg, c'est la question, ma trés chére demoisellel" Buddenbrook konzulné ott ült anyósa oldalán, a szögletes vázu, fehérre lakkozott, aranyos oroszlánfővel díszített kanapén, amelynek párnázata halványsárga kelmével volt behúzva. Egy pillantást vetve a férjére, aki mellette karosszékben ült, sietett kisegíteni zavarából a kislányát, akit nagyapja az ablaknál térdén lovagoltatott.
„Tony!" szólt hozzá, „hiszem, hogy a jó Isten -"
A nyolcéves kis Antónia, akinek finom alakját habkönnyű, szintjátszó selyemruhácsksa födte, csinos szöszke fejét nagyatyja arcától kissé elfordítva, szürkéskék szemét erőlködve meresztette a szoba sarkába, ahol a nagy gondolkozástól semmitse látott. Ujra elismételte: „Hogy is van," aztán lassan rákezdett: „Hiszem, hogy a jó Isten," s földerült arccal gyorsan folytatta: „- teremtett engem valamennyi teremtményével egyetemben"; egyszerre benn volt a kerékvágásban s most már a boldogságtól ragyogva, föltarthatatlanul darálta le az egész cikkelyt, híven a katekizmus szövegéhez, úgy amint az épp akkortájt (anno 1835) a magas és igen bölcs Szenátus jóváhagyása mellett újonnan átnézetvén, kiadatott. Ha az ember egyszer belejön, gondolta, olyan érzés, mint mikor téli időben a fiúkkal kis kéziszánkón a Jeruzsálemhegy lejtőjén lefelé siklunk: az embernek a gondolata is elakad közben s ha akarna se tudna megállani. Vissza