Doktor Faustus

Előszó

Részlet a kötetből:

"A leghatározottabban szeretném kijelenteni, hogy semmiképpen sem a magam személyét akarom előtérbe tolni, ha elöljáróban néhány szót szólok magamról s körülményeimről, mielőtt belefognék a boldogult Adrian Leverkühn életéről szóló beszámolómba, s első és bizonyára nem végérvényes életrajzot kezdenék írni erről a geniális muzsikusról, kit a végzet oly szörnyen megpróbált, olyan magasra emelt, és oly tragikus mélységbe döntött. Csakis azért szánom rá magam, mert úgy vélem, az olvasó, jobban mondva a jövendőbeli olvasó, mert hisz a jelen pillanatban semmi reményem rá, hogy írásom a nyilvánosság elé kerülhessen, hacsak valami csoda folytán ki nem jut száz veszély ostromolta Európa-erődünkből, s hírül nem viszi a kintieknek magányosságunk egynémely titkait - legyen szabad megismételnem: felteszem, hogy olvasóim tudni kívánnak majd egyet-mást e feljegyzések írójának kilétéről s mivoltáról; ezért és csakis ezért illesztek közléseim elé egynémely, személyemet illető megjegyzést, jóllehet tudatában vagyok annak, hogy épp ezáltal kételyt ébresztek olvasómban, vajon jó kezekbe került-e, más szavakkal: hogy vajon egyéniségemnél fogva megfelelhetek-é ennek a feladatnak, melynek véghezvitelére inkább szívem serkent, semmint valamire is feljogosító szellemi rokonság." Vissza

Fülszöveg

"Mintegy negyven esztendővel a regény írásának kezdete előtt, a Tonio Kröger idején jegyezte fel először, hogy foglalkoztatja a szifiliszes művész alakja, aki, mint Doktor Faust, szerződött az ördöggel; a szifiliszes fertőzés mámorító, zseniális művekre, inspiráló erőként hat, amíg a művészt el nem viszi az ördög, a paralízis. Már ebből a néhány sorból látható, hogy a német irodalomban oly nagy szerepet játszó Faust-téma milyen végletesen tragikussá formálódik Mann-nál jelentkezésének első pillanatától. A XVI. századi Faust-népkönyv, amint Engels írja, nem több, mint az elme hívságai ellen jámborságra intő boszorkányhistória. A felvilágosult Lessing Faust-vázlatában a csillapíthatatlan emberi tudásszomj jelenik meg; Goethénél a hasznos munka eszméjének képviselőjeként hagyjuk el a költemény második részének végén Faustot...
A kora regényét író, a német és a művész lét problémavilágát a fertőzés, a betegség jelképességébe oldó Mann hőse, Adrian Leverkühn a Goethe Faustjáéval éppen ellentétes utat jár meg; a világból a legszörnyűbb magányba zuhan, művészete pedig a nihil örvényének, reménytelenségének, embertelen, jéghideg közönyének kifejezője...
A modern zenéről...sok szó esik ebben a regényben. De... a zene voltaképpen csak mint a német polgárság hanyatlásának, bűnössé válásának egyik áttételesen jellemző motívuma, tünete jut megfelelő szerephez. A zene és egy muzsikus életútja a korral s a németséggel kapcsolatos mondandóit hordozó jelképrendszer forrása lett ebben a regényben." Vissza