Pellengér

Előszó

Mikor a Mi a magyar? című könyv készüléséről értesültem, meleg öröm járta át a szivem táját. Végre! Hiszen másunk sincs ezen a nekibolondult világon, mint Istenünk és magyarságunk. Istent nem vehetik el tőlünk, de magyarságunkat minden felől körmös kezek tépázzák s egyik alapját, a fajit, ugyancsak rengetik. Ezért nyúltunk reszketve bizonyára nagyon sokan az igéretes könyv után, melynek célja, hogy a testi és a lelki magyarság egylényegűségét megmutassa. Hogy széles áradású örömet adjon a tisztafajú magyarnak, de boldog büszkeséget annak is, akiben ennek a ritka vérnek legalább egyetlen csöppje csörgedez; sőt a családi együvétartozás érzésének becses ajándékát adja azoknak is, akik csupán a lelkük szerint magyarok: akiket ez a táj, ez az ég, ez a nyelv és ez a történelem tett magyarrá. Lendületesség dolga, hogy ezek a lelki magyarok épp oly forrón érezzék magyarságuk örömét és bánatát, mint a test szerint is magyarok. S aki itt él, annak gyökerét is ebbe a földbe kell eresztenie, máskép gyökértelen bolygója lesz a világnak.
Csalódtam ebben a könyvben. Annyiban a tartalmában, hogy az egyes szerzők eredményei nincsenek összehangolva, sőt egyazon értekezésben is akadnak ellenmondások éppen az elégtelen igyekezet vagy képesség miatt. Másodsorban rosszul esett, hogy jónéhányan, akik erre a komoly, a magyarság mellett tanúságtevésre hivatott munkára vállalkoztak, idegen névvel tették ezt. Ments Isten, hogy idegen vagy részben idegen származásukat kifogásoljam! Nem az a baj, hogy idegen névvel születtek, hanem az, hogy idegen nevükhöz ragaszkodnak... Vissza