Előszó
Részlet:
A vándorlegény levette fejéről lyukas kalapját. Nem azért, mintha melege lett volna alatta, inkább csak hogy megpörgesse néhányszor az ujjai között, valami jó kis csoda reményében. De azt pörgethette oda is, vissza is, égen és földön minden változatlan maradt.
- Nem látsz valamerről sült galambot repülni? Ott az ég sarkában mintha valami meglebbent volna - kérdezte mégis reménykedve társától, a szalmabábutól: Csak egy bárány, báránynak is felhő- mondta csüggedten, az iménti jóízű alvástól rekedten a szalmabábu.
- Úgy látszik, a kalapom nem csodakalap.
- Nem csoda. Ennyi lyuk között elvész a csoda.
- Hát igen. Nem is tudom, miért hordom még a fejemen.
- Hogy legyen mibe beleesni az esőnek, befújni a szélnek, besütni a napnak, és nem utolsó sorban, legyen miből elpárologni annak a kevés eszednek is, ami van.
A vándorlegény rámosolygott a szalmabábura. Együtt indultak útnak három cipóval, két sült lúddal és négy túrós lepénnyel ezelőtt egy rozmaringos udvarból, ahol egyszer csak a vándorlegény - akkor még lelkem, egyetlen fiam - kezdte magát nagyon nem jól érezni.
- Kicsi az udvar nekem - mondta, és kiterjesztette kétoldalt a karját Bizony, jobbról is, balról is kerítésbe ütközött.
- Alacsony az ég itt nekem - folytatta, és felszegte homlokát a kékségbe. Csupa horzsolás lett.
- Elmegyek a nagyvilágba. Vándorlegény leszek, és valami nagy csodát művelek - határozta el, és már lépte is volna át a kerítést, de az édesanyja megállította.
- Az útra való elemózsia, édes fiam - és apró léptekkel hozzá tipegett, hogy feltarisznyázza. Mert mielőtt felszállt volna a hajnali pára, már megsütötte a cipókat, ludakat, kalácsot, s mind berakta egy sugaras nappal és nyíló tulipánvirágokkal kivarrt hófehér tarisznyába.
- A szín oldalán a második szögön ott lóg nagyapád varázserejű kalapja, tedd csak a fejedre, még nagy hasznát veheted - mondta, majd miután megtartó erejű varázsjelet rajzot fia homlokára, útjára eresztette.
Vissza 
