PQ '95 - Magyar színpad-kép-írók

Előszó

Kétféle korban könnyű a színház dolga: diktatúrában és konszolidált jóléti demokráciában. A diktatúra színháza a metakommunikáció színháza. A Hamletet mindig elő lehet adni úgy, ahogy Hamlet adja elő Claudiusnak Gonzago megöletését: provokáló éllel, metaforikusán. Konszolidált jólétben nincs olyan hatalom, amelyet érdemes volna provokálni, viszont hatni lehet az emberek erkölcsi berendezkedésére, játékösztönére, a természetes szabadságvágy és a konformizmus összeütközéséből fakadó konfliktusra, a .mássá levés" önfeledt hajlamára. A diktatúra színháza az ellenőrizhetetlen kollektív lázadás színháza; a jóléti demokrácia színháza a közösségben érvényesülő individuális szereplehetőségek kiélésének színháza.
Magyarországon már nincs diktatúra, még nincs jóléti demokrácia. Ha az előbbi felől az utóbbi felé közelítünk, akkor valamikor lesz olyan polgári középosztályunk és a kultúra fogyasztására nemcsak intellektusát, hanem anyagi bázisát tekintve is alkalmas értelmiségünk, amely képes szellemileg eltartani a színházat. Jelenleg nincs társadalmi talaja sem a leleplezések aktuális politikai színházának - a politikai színház ma a politikában zajlik -, sem az önfeledt közösségi játékösztönnek.
A színház ennek ellenére a vártnál jobban őrizte pozícióit az utóbbi öt évben. Ez a megállapítás kissé paradoxul hangzik. Egyfelől örülni kell annak az alig hihető stabilitásnak, amely átmentette a korábbi struktúrát. Ennek köszönhető, hogy megmaradt az állami támogatás rendszere, és nem kellett egyik napról a másikra színházakat bezárni, társulatokat szélnek ereszteni, ahogy sok helyütt történt. Másfelől joggal adódik a kérdés: milyen az a színház - közvetlensége és nyilvánossága folytán a legérzékenyebb és legrobbanékonyabb művészet -, amelyet nem ráz meg az elmúlt fél évtizedben bekövetkezett társadalmi átalakulás?
Kezdjük a működési feltételekkel. A struktúra lassú eróziója már a rendszerváltozás előtt megkezdődött, és utána hasonló ütemben folytatódott, vagyis forradalom helyett evolúcióról beszélhetünk. A folyamatot elősegítő motívumok közül a legparadoxabb az anyagi források fokozatos csökkenése, ami a kommersz színház térnyerésével járt. A struktúrát a pénzhiány tartotta össze, hiszen viszonylagos gazdasági stabilitást csak repertoárszerű működéssel lehet elérni: a műsoron lévő darabok és a piaci igények egymáshoz igazításával. A repertoárszínház föltétele az állandó társulat, ami kedvez az igényes munkának, a műhelyszellemnek. Érthető tehát, hogy a színházi szakma meghatározó része, amely szerencsés módon egybeesett a legtehetségesebb - és pozícióban lévő - vezető művészekkel, ragaszkodott a társulatok fenntartásához, és ellenállt a "kapitalizálódási" kísérleteknek. Vissza