Előszó
Szülőföldem
Ütött az óra, a szívszakadva várt pillanat, de nincs emberi szó, amely köszönteni tudná Észak-Erdély visszatérését és nekem sincs méltó szavam, hogy köszöntsem szülőföldemet, köszöntsem szép határát, amelynek minden bokrát ismerte gyermekkorom. A napmelegtől égő kopár sziket, a tikkadt szöcskenyájakat, estetájt a feketén bólongató eperfák lombját, a földekről hazaballagó embereket, kapával, kaszával a vállukon, akik nemcsak az én képzeletemben, de néha a valóságban is Arany János arcát viselték, az egy vér, egy fajta csodálatos hasonlóságával. Milyen szavakkal köszöntselek, Szalonta? Hogyan mondjam el, mit adtál nekem útravalónak az életben, hogyan mondjam el, mit jelent nekem és mindenkinek ezen a világon a szülőföld, az anyanyelv, az emberi élet legelső, legmélyebb és legtisztább emlékei, e rejtelmes erők irányításai minden cselekedetünkben, bárhová és bármily messzire vet is bennünket a sors. Te adtad nekem Szalonta az életet, s ebben az életben egy másik, lelki életet: a magyarságomat. Te adtad nekem a tudatot, közelről és arcomba lehelve az igézetet, már gyermekkorom első, eszmélő pillanataiban és később is, mikor már át tudtam tekinteni a magyar élet őserdejének körvonalait, a tudatot, a hitvallásszerű érzést, hogy a magyarság legnagyobb tartóoszlopa a nép, a nép roppant szellemi ereje. Szavak, amelyek most túlságosan időszerűen hangzanak, de én ezt az érzést Szalontárói hoztam, ahol nekünk Arany Jánost nem az iskoláskönyv tanította, hanem a szülőföld titkos és kifejezhetetlen hangjai, amelyek mélyre süllyednek a szívben és örökre megmaradnak.
Köszöntelek Szalonta, ki utcáiddal, tágas piacoddal, melegpárájú artézi kutaddal, amelynek bronz angyalai mindig nedvesen csillognak, aki zsibongó hetivásáraiddal, csöndes utcáid porfellegében a szekérzörgésekkel, aki Kossuth-szobroddal és gőzmalmoddal olyan voltál, mint a többi kis alföldi város: része a magyar életnek, a magyar táj igazi arcának, ősi csonkatornyod és Arany János bölcsője mégis kiemelt a névtelenségből, te voltál a nevezetes város, szabad hajdufészek, benne lakván háromszáz vitézek, de aztán jött egy nap a világháború után, és attól kezdve huszonkét éven át, mind a mai napig, egy történelmi szerencsétlenség szakadékába lökve Salonta-Mare néven viselted sorsodat.
Vissza 
