Toron, 1867 (dedikált példány)

Fülszöveg

Miért nem lehet még bűntárs sem a Néró fölgyújtotta Rómában Lucius, bár vállalni akarja bűnét, hogy elkeseredett tehetetlenségében gyútjogat? Hogyan lehet ártatlanság Hamlet naivitása a világ szellemi fővárosában, Wittenbergben - amely megalkuvások, félelmek, gőgök, moccanthatatlan hierarchiák ragályos fészke? Mártírok vagy hősök Calais önfeláldozó polgárai, elítélendő megalkuvók vagy önfeladó túlélni vágyók? És Julio, a szerzetes szobrász hogyan lesz tudathasadott: kiszolgálni akarván a Rendet és az apátot, keze mégis képtelen engedelmeskedni önkínzó akaratának, s a Rend hogyan használja föl Julio tetemét mint egy szent földi maradványait, noha az élő Juliót megalázva kirekesztették a gyónás szentségéből is? Hogyan néz tükörbe a Tízek Társaságából megmaradt Tompa, Jókai, Bérczy, Degré, Pállfy Pákh Albert temetésén - megidézve Petőfit, Obernyiket, Kerényit, Lisznyait? Mi a mentsége az élvemaradtaknak, mentségük-e, hogy valakinek túlélni is kellett, őrizve legalább az életet, ha a forradalmat már nem is? Kisebbíthető-e az elmúlt életek értéke az idő fénytörő prizmájában?
21 éves egyetemista vagyok. Életrajzom eseménytelenségéért kaján vágy kárpótol: talán azok a sóvár pillanatok sem olyan nagyok - talán a mi konszolidát nyugalmunk sem olyan kisszerű. Persze a múlt kútjába csak ennek az égboltnak fényénél mászhatok le - hiába is tagadnám. Hogy ez gyávaság vagy bátorság, azt nem az elindulás dönti el, hanem hogy mit tudok felhozni. Egyenlőre ennyit.
Nagy András Vissza