Történetek a borozóból

Előszó

Részlet a tartalomból:
1972. szeptember havának első napjai egyikén Benkei András belügyminiszter maga elé rendelt.
Ennek az volt az oka, hogy néhány hete lakás nélkül maradtam. Az albérletem megszűnt, családommal nem volt hol lakni. Abban az időben még ember volt az ember, hamar jó megoldás született. A Vág utcában akkor került átadásra a több háztömbből álló kislakótelep első háza, így az ötödik emeleten az egyik lakás kijelölt lakója lettem.
Meglátni, és megszeretni a kéglit - egy pillanat műve volt. Első utam az albérletbe vezetett, és büszkén újságoltam a jó hírt. Nejemmel azonnal visszajöttünk, és megcsodáltuk most már saját váracskánkat. Másnap - munkaidőben - ismét eljöttem. Motoros ruhában elég furcsán nézhettem ki, az új lakók már kezdtek beköltözni. Ezen a napon ismerkedtem meg Kovács Bélával, aki akkor a VIII. kerületi rendőrkapitányságon ifjú titánként nyomozó volt. Lenéztünk a sarkon lévő borozóba. Azonnal megállapítottuk, hogy mindenhol jó, de legjobb két méterrel a föld alatt. Beboroztunk. Abban az időben gebinben még a Nagy Pista bácsi üzemeltette a helyiséget, aki nagy sportbarát volt, az Újpestieket szponzorálta, ők meg a borozót. Tele volt a krimó focistákkal. Itt szlopált T. úr is, aki egyébként a tulaj lányának volt a vőlegénye. Miután mindkettőnknek sikeresen letelt a szolgálata, felültünk a BMW-re, és nagy vidáman bevonultunk a szolgálati helyünkre.
A főnököm nem örült, amikor meglátott, mint mondani szokás - Én sem voltam oda érte. Nemsokára megtörtént a beköltözés. A lakók szépen lassan kezdtek egymással ismerkedni. Béla után Elemérrel jöttem össze. Később Ő jellegzetes figurája lett a helyiségnek. Hosszú évekig nem volt igényem arra, hogy a borospincét látogassam... Vissza