Előszó
Az ember a Titokra, a végtelenre, a teljességre teremtett lény. Szíve kérdéseire csak Isten a válasz. Minden ölelésben, vágyban, minden szomjban Őt keresi akkor is, ha ez a keresés nem tudatos benne. Látásra, vízióra, boldog látásra [visio beata] vágyunk, amikor Istent leplezetlenül, közelről láthatjuk, amikor magához ölel minket. A Biblia zsoltárainak ősi szövegeiben számos helyen fogalmazódik meg ez az örök és olthatatlan emberi vágy. Csupán egyet idézzünk: „Szívem a szavadra gondol: »Keressétek az én arcomat!« Uram, én arcodat keresem! Ne rejtsd el előlem arcod, haragodban ne vesd el szolgádat!" [Zsolt. 27,8-9].
A Biblia hitében élő ember hosszú utat tett meg, míg a názáreti Jézus arcvonásait, alakját szemléli és ábrázolja, mint ahogy Szent Pál apostol írja: „Ő a láthatatlan Isten képmása" (Kol. 1,15], vagy ahogy maga Krisztus mondja Fülöpnek: „Aki engem látott, az Atyát is látta" (Jn. 1,9]. A Fiúban, Jézus Krisztusban válik a keresztény hagyományban felnőtt hívő számára láthatóvá az Atya, mert valójában „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van" (Jn. 1,18]. „Isten ugyanis, aki azt mondta: »A sötétségből támadjon fény«, világosságot támasztott a mi szívünkben is, hogy fölragyogjon nekünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán." [2Kor. 4,6].
A kereszténység ugyanis Krisztus, mindenekelőtt egy arc, a Feltámadottnak az arca. Krisztusban közel jött hozzánk az Isten, és közel jönnek a többiek is. „Krisztusban fölfedezzük, hogy az Isten szeretet, és ez a szeretet erő, amely mozgatja a világot, és bizalom, amely tisztává teszi a tekintetet" - mondja Athénagorasz pátriárka.
A másikat, a másik embert is azért kell tisztelnünk és jóakarattal lennünk iránta, azaz szeretnünk, mert a Teremtő arcának vonásait hordozza. Ez emberi méltóságunk alapja. Ha ez a látás, ez a tudás elhalványul, magunkról sem tudjuk, hogy kik vagyunk. József Attila tán ezt is kimondja a Nem én kiáltok című versében: „hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat. / Légy egy fűszálon a pici él / s nagyobb leszel a világ tengelyénél."
A modern kor hitetlenül is hívő és vergődő keresője keményebben, de a lényeget megragadva így fogalmaz: „Az embernek fenékig kell ürítenie kínja kelyhét / S el kell merülnie gyűlöletének túlságában ahhoz / Hogy fölfedezze Ellened acsarkodó indulatában / Az önmagát is tépdeső dühöt / S akkor megérti majd, hogy igazi / Arca az Isten halálkínos arca." (Pierre Emmanuel: Az igazi arc)
A Magyar Nemzeti Galéria Krisztust ábrázoló képei a fentebb vázolt forrásból merítettek, amikor Jézus személyét és cselekedeteit, találkozásait kívánták bemutatni. Az Isten Fiának ábrázolhatóságát követő korai vitáktól hosszú út vezet a máig, de a személy, az ábrázolt ugyanaz, ahogy a Zsidóknak írott levél szerzője fogalmazza: „Krisztus ugyanaz tegnap, és ma és mindörökké." (Zsid. 13,8)
Hit és művészi kifejezés összetartoznak, egymást feltételezik. Minél mélyebb a hit, annál mélyebben és igazabban tudja megragadni és kifejezni a Kifejezhetetlent, a Titkot. A názáreti Jézus láthatóságában tudja megragadni az emberként közel jött Istent, tudja visszatükrözni arcvonásait. Ez a mélyebb tapasztalat áll minden képi ábrázolás hátterében. Szívből kívánom, hogy az albumban látható képek, az arcvonás és az ábrázolt cselekedetek a szemlélőt magához az Archoz vezessék.
Vissza 
