Gyermekkorom krónikája (dedikált példány)

Előszó

1914-en született Debrecenben, november 17-én, mint mestere, Csokonai. Apját még 1916 nyarán elvesztette, a földtelen napszámos tüdőlövést kapott az orosz fronton, s mikor a kórházból hazatért, pihenés helyett aratni ment a határba, ahol egy tüdővérzés végzett vele. Arc nélküli alakja végigkíséri Tóth Endre költői tematikáját, a halott, akinek még sírját sem leli később, hisz a szegénysoron temették, s valaki elvitte a fejfáját tüzelőnek. Anyja cselédkedett, nagybátyja, hogy könnyítsen a helyzetükön, magához vette szőlőskertjébe, tejet, jobb kosztot ígért a gyermeknek a háborús ínségben. Iszonyú tej, iszonyú táplálék: még kétéves sincs, mikor nagymosáskor a fedetlen hagyott oldott lúgkövet megissza - évekig a kórház lakója lesz. Hogy sejtené ő vagy akárki, hogy mint az interferencia körei következnek majd magánéletében és költői pályáján az azonos élmények: a tejszelídnek ígérkező idillek utolsó kortyait, mint a gonosz varázslat, lúggá, roncsolóvá bűvöli egy-egy baljós pillanat.
Anyja 1920 elején férjhez megy egy dohánygyári munkáshoz, a költő öt féltestvérével együtt éli nem létező gyerekkorát. Tízévesen az áttüzesedett sínpárok között gyomlál az irgalmatlan hajdúsági nyárban, tizennégy éves háta félmázsás zsákok alatt görnyed, üveget öblöget, húszfokos hidegben "a puszta életért". "Nem i voltam igazi gyermek" - sír a sor a Halott apámhoz című versben, pedig ha valaki, a holt napszámos okos kisfia megérdemelte volna a világra-eszmélés édes éveit. Kitűnő tanuló, míg az iskolából ki nem parancsolja a nyomor, vasúthoz, szőlőbe, kifutónak, tejüzemi, majd gyári munkásnak. A tengerhez, amelyet egy Hollandiába szervezett gyermeküdültetési akció részeseként megláthatott volna, anyja aggodalmaskodó szeretete miatt nem juthat el, már nem fiatalon láthatja meg majd egyszer, mint Európa nagy városait. Vissza

Fülszöveg

"Aki Tóth Endrét cserben hagyja, az a várost, Debrecent hagyja cserben. Nem szeretem az árulókat, sem a város, sem a szakma árulóit, itt vagyok hát, mögöttem meg láthatatlanul, kenderkóc kötelével a terem egyik zugához láncolva Tóth Endre exlibrisének Pegazusa. Boldogtalan - írta róla a költő, a majdnem-viskó házhoz pányvázott paripáról, amely költői képességének, mesterségének nemesi címernél nemesebb címerállata. Most megkérdezem a költőt, ha így körülnéz, hátranéz, megismétli-e újra azt, amit a versében írt a líra, a teremtő alkotás szárnyas lováról. Boldogtalan az a Pegazus csakugyan? Hát ledobta, akár egyszer is, hát nem vitte a hátán, hát nem tartott ki mellette mindenben, mindenkor, hát nem élt meg a mítoszok lovának járó mitológiai táplálék helyett azon, amit ez a város költőfiainak adni szokott, hát nem ropogtatta békésen félelmes és szelíd fogai közt Debrecen szaharahomokját? Nem, Tóth Endre, tévedtél, a Pegazus büszkén áll a hajlék előtt, ahol világra jöttél, mint ahogy büszkék vagyunk rád mindannyian, akik téged ismerünk és mindazt ismerjük, amit létrehoztál.
Köszönjünk rá Tóth Endre merengő angyalára, akinek szárnytollai arannyá söpörték Debrecen legszegényebb negyedének porát. Mert a szekérnek valóban haladnia kell, mert az éj csakugyan közeleg, és aki a szekéren ül, már nyolcvanöt évesen, annak még életében meg kell tudnia, hogy utánanézünk, míg átverekszi magát az útvesztőkön a célig, amelyet valaha kitűzött magának. Köszöntsük előre a nyolcvanöt éves merengő angyalt, születésnapja alkalmából, s köszönjük neki a magyar Olvasók nevében új könyvét, a Gyermekkorom krónikáját." Vissza