Tóth Ernő/Kovács Tamás Vilmos

Előszó

Két művész állít itt ki most, két barát - akik azonkívül, hogy mindketten 1978-ban végeztek a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, mind művészi felfogásukban, mind munkamódszerükben tökéletesen különbözők.
Tóth Ernő mintha meséket mesélne. Képei gyakran emlékeztetnek minket meseillusztrációkra - de mi nem ismerjük azokat a meséket. Egy világ, amely ismerős és mégis idegen: ez az atmoszférája Tóth Ernő festményeinek. Olykor az az érzésünk, mintha megfestett gyermekrajzokat látnánk, a vonalvezetés mintha gyermekkezektől származna, ám az oly gyöngéd színadás elárulja a tudatos művészt. A képek tehát úgy tesznek, "mintha" illusztrációi lennének (nemlétező) meséknek, "mintha" firkálmányai volnának (nemlétező) gyerekeknek. Játékos gonoszkodás jelei is megtapadnak a figurákon, az álomhercegnőben van valami egy darázsból, az álomtáj valódiságában is kételkedünk - vajon nem színpadkép inkább? Végső hatásukban ezek a festmények egy szomorúan derűs túlvilág képei.
Kovács Tamás Vilmos a városi élet jeleneteit festi, a járkálók, sietők, várakozók "magányos tömegét". Jóllehet figuratív művész, közel áll az absztrakcióhoz - figurái arcot csak ritkán viselnek, konkrét arcvonásaik csak ritkán vannak, általában tulajdonság nélküli emberek. Ha a művész olykor az egyik vagy a másik arcot kiemeli és többé vagy kevésbé hatni engedi, a többiek akkor is felismerhetetlenségbe burkolódznak.
Ha nagynéha portrét fest, azok is fiktív portrék! Kemény művészi állásfoglalás ez, nehezen volna elviselhető, ha a képek nem volnának olyan gyönyörűek a maguk sajátságos színeiben: mert ebben fejeződik ki a művész szánakozása minden élőlény iránt. Vissza