Előszó
Tudós esztéták és ítészek között mindig vita volt azon, hogy van-e értelme a „nőköltők, nőírók" megkülönböztetésnek, vagy egyszerűen csak költők, írók vannak, akik között szép számmal akadnak nők...
Tovább Előszó
Tudós esztéták és ítészek között mindig vita volt azon, hogy van-e értelme a „nőköltők, nőírók" megkülönböztetésnek, vagy egyszerűen csak költők, írók vannak, akik között szép számmal akadnak nők is. Amikor több mint száznyolcvan évvel ezelőtt Gyulai Pált megvádolták azzal, hogy egyik kritikájában nem éppen rokonszenvvel szólt az írónőkről, nem kisebb óriás, mint Arany János kelt a védelmére, egyetértve azzal, hogy „ám írjanak és zengjenek a nők, de ne kívánjanak kiváltságos állást szemben a kritikával", „mert különben az irodalom életgyökere lenne megtámadva". Arany ehhez még azt is hozzáfűzi, hogy „Mivé lenne az irodalom, ha kiváltságot követelne például a rossz írónő lovagias tekintetekből, a hazafias rossz író patriotizmusából, az arisztokrata főrangú állásánál fogva, a demokrata egyenlőség szempontjából, a silány tanköltő morális irányáért, a klérushoz tartozó palástja miatt, s kit csupa éhség hajt a múzsák oltárához, a gyomor jogai tiszteletben tartásáért". Nos, talán antológiánknak sikerül igazolnia, hogy a kötetünkbe besorolt nőköltőknek nincs szükségük ilyenféle kiváltságokra, s minden tekintetben megérdemlik a legszigorúbb mérce szerinti poéta minősítést. Ugyanakkor viszont a nők - már csak biológiai felépítésüknél, szerepüknél, az emberi társdalomban elfoglalt helyüknél fogva - mégis mást is, többet is tudnak a világról, mint a férfiak. S ennek a többnek, másnak a felmutatása az, ami indokolja vállalkozásunkat. Antológiánk anyagának összeállítására irodalomtörténész (S. Sárdi Margit) szövetkezett költővel (Tóth László). A válogatás szempontjai - az anyag természetéből, szűkösségéből adódóan - némi kettősséget tükröznek.
Vissza 
