Csontomiglan-csontodiglan

Fülszöveg

A művész a maga nyelvén és eszközeivel mindenekelőtt önmagát adja, s önnön létének kérdései, minthogy a makrokozmoszban gyökereznek, nemcsak a közvetlen környezete, hanem a társadalom, a világ érdeklődésére is számot tartanak. A költő a nyelv eszközeivel fejezi ki ezeket a kérdéseket, hacsak nem választja a hallgatást, ami számára a világtól való elzárkózással, azaz a börtönnel azonos. Én úgy vélem, hogy a versben szó szerint önmagát kell adnia, ha hiteles akar lenni, ha egyáltalán arra merészel számítani, hogy meghallgatják. Mintegy a vérereit, a vére folyását gombolyítja fel minden versben, akár egy orsóra.
Nekem a vers az a közvetítő szerepet játszó közeg költő és olvasó között, amely révén az olvasó nemcsak a saját élményeit ismeri fel a versben, hanem számára ismeretlen élményeket is magáévá tud tenni, s ily módon elindulhat azon a csöppet sem könnyű úton, hogy átélje mások örömeit és szenvedéseit, mégpedig úgy, olyan intenzitással, mintha azok a sajátjai volnának, egyszóval elindulhat a gyarapodás, az emberi kiteljesedés útján. Ha ez a képesség, a másokkal való azonosulás képessége megvolna az emberekben, nem volnának kínzóeszközök, haláltáborok, háborúk.
Vissza-visszatérő kérdésem, hogy mivégre születik az ember, mivégre él és mivégre ír, s eközben a halállal, a szeretetlenséggel, a leszorítottsággal, a tehetetlenséggel is barátkozom, hisz igazán élni, úgy élni, hogy erőnkből telhetően minél inkább részt vállaljunk mások itt-tartózkodásának életté tételében, csak ezek tudomásulvételével, tudatosításával lehetséges. Persze, az emberbe vetett hit - a halállal való ismerkedés és barátkozás révén - nem inoghat meg, sőt éppen a gyarlóságok tudatosításával érhető el, hogy az emberiség védelmére siessen önmagának és fennmaradjon.
Tóth Ferenc Vissza