Tragédiák a hátsó udvaron

Előszó

Szívszorítóan szabálytalan, tragikus sorsú író volt. Nem felejtették el. Alig érték méltánytalanságok. Nem kellett és nem kell újra felfedezni. Megélte eszményeinek megvalósulását. Törekvéseit, eredményeit, utakat törő munkásságát a magyar szocialista irodalom megteremtésében hivatalos elismerés övezte, Kossuth-díj koszorúzta. Megülték 75-ik, 80-ik, 85-ik születésnapját. Halálakor, 1964-ben, megindult, őszinte, elismerő nekrológok sora búcsúztatta.
A felszabadulás utáni években gyakran idézték Adynak 1917-ben írt sorait:...Barta Lajos nekem... olyan örömet hozott, mint Móricz Zsigmond óta Kaffka Margiton kívül talán senki még..." Ezt a valóban magas mércéjű elismerést kézről kézre adta az egyik krónikás, az egyik életrajzi jegyzet szerzője a másiknak. Egyikük-másikuk talán nem is tartotta feltétlenül szükségesnek visszanyúlni a forráshoz, a Nyugat 1917. évi harmadik számához, amelyben Ady Barta Lajos könyve címen a szerzőnek Az Élet harca című elbeszéléskötetét ismertette.
Így lehet az is, hogy amikor nálunk, Erdélyben az ötvenes évek derekán Barta egyik darabját előadták, és a kritika lelkes, sőt lelkendező hangjai mellett hangfogós, félreérthetetlen fenntartások mellékzöngéi is jelentkeztek, Barta egyik csodálója a fanyalgó kritikus fejére olvasta „Ady Endre Budapesten újra idézett nyilatkozatát. Azt, amelyet fentebb én is újraidéztem, a kipontozással becsületesen jelezve a szándékos csonkítást. Ady elismerése lelkes és őszinte volt. De nem vonatkozott Barta darabjaira. Ellenkezőleg. Róluk Ady ezt írta: „Színpadi sikerei nem érdekeltek, mert a muszájos megalkuvások fájnak nekem, de ha voltak sikerei, annál jobb. A siker: siker, s szívesen mondok a színpadi sikerhez is üdvözletet, ha hozzásegít valakit a maga poéta mivoltához, szóval tehermentesíti a legértékesebb frontot." Vissza