Előadások a görög nevelés elméletéről

Előszó

Trencsényi-Waldapfel Imre akadémikus a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem klasszika-filológiai professzoraként a 60-as évek második felében, feltehetően 1967-ben, speciálkollégiumi előadások keretében fejtette ki nézeteit az ókori görög nevelés elméletéről. Korábban - s mindmáig - a magyar közolvasó Fináczy Ernőnek Az ókori nevelés története című (legutóbb reprint-kiadásban megjelent), a század elejéről származó, bőséges információval szolgáló, a szerző saját fordításaival illusztrált tankönyvéből tájékozódhatott. Trencsényi-Waldapfel nem vitatta a Fináczy-mű alaposságát, szakmai erényeit, sok szempontból azonban, főként a pedagógia elméletét illetően (összefoglalva fél évszázad nemzetközi kutatási eredményeit, ebben nem kis részt saját kutatásainak tanulságait) továbbfejlesztette a témáról kialakult gondolkodásmódot, néhány kérdésben lényegi módon eltérően a nagytudású pedagógia-professzor következtetéseitől. Eltér álláspontjuk például Arisztophanész megítélésében, a szofisztika értékelésében, egyáltalán a források megközelítésmódjában. (Feltűnő, hogy Trencsényi-Waldapfel óvakodott egy-egy vígjátéki vagy dialógus-szereplőt közvetlenül a szerző szócsövének tekinteni, a filológiai elemzést esztétikaival társítva, az ábrázolás sokoldalúságára hívta fel a figyelmet.) A hazai irodalomban merőben eredeti - s nagy fontosságú - a neveléselmélet „realista-naturalista" úttörőire vonatkozó tájékozódása és tájékoztató kedve (Démokritosz). Nagy fontosságot tulajdoníthatunk a ténynek, hogy a Szókratész-Platón-Arisztotelész tradíció mellett felmutatható egy másik tradíció is. Előbbinek egyenes az útja akár Herbartig, utóbbi felbukkan még a Rousseau-i életműben is.
A speciálkollégium előadásai közül mindössze négyet örökített meg (a kor technikai viszonyait tükröző) rossz minőségű magnetofonfelvétel. Ezen előadásokat rekonstruáltuk - a minimális, de elengedhetetlen szerkesztői beavatkozással. Vissza