Vagy-vagy!

Előszó

Harmincezer láb magasból nézve, milyen nyugodt, békés a táj! Az óriási város körvonalai, a cikcakkos útvonalak, a párás, szürke Erie-tó, a gyárak vaskos épületei mit sem árulnak el abból a hajszából, amit Életnek hívunk. Míg az alattam lévő várost méregetem, magamat is szemmel tartom. Figyelem a szív rezdüléseit; vajon, jelent-e számomra valamit az, hogy negyvenvalahány évvel ezelőtt odalent, Detroit épületrengetegének valamelyik házában - ahogyan költők írják - bölcsőmet ringatták? Vagy az elmúlt évek megpróbáltatásai, a hajszák s világjárás során az érzelmi elemek is tárgyi elemekké, adatokká laposodtak és a .cserebogár, sárga cserebogár" sem mint altatódal, sem mint emlék, nem jelent immár semmit?
A háznagyságú jet már köröz és egyre közelebb bukik hozzánk a repülőtér. Mire felocsudok, már sodor ki a gépből az utasok izgatott, ideges hulláma. Már a földön járok, azon a földön, melyet a gyermeklábak tapostak. S az élet irama, tülekedése, hangzavara mint valami ököl vág arcomba, amint a folyosók visszhangzó alagútjából a nagy csarnokba érünk.
Az autóból nézve az elsuhanó vidéket, arra gondolok: mién van az, hogy embereknek el kell hagyniok a hazájukat, a földet, melyből vétettek, és fél világot bejárva, egy merőben új környezetben, a gondolkodásnak és cselekvésnek más feltételei között kell nekik otthont teremteniök? Miféle kényszer, miféle erők dobnak ki embereket a megszokott életrendből és hagyományokból? Nyomor? Elnyomás? Kalandvágy? Vagy vannak mélyebb, titokzatos okok is? Az emberiségnek is vannak korszakai, amikor belázasodik, amikor mint az ámokfutó, nem felelős a tetteiért? Vagy a portya, a kirajzás a nagyvilágba valami magyar specialitás, átöröklött nyugtalanság tünete? Vagy talán éppen szelepe valami kirobbanásnak, belső feszültségnek, ama bizonyos "menekülő forradalom", amiről Ady beszélt? Vissza