FotoVideo 2000. július-augusztus

Előszó

Nyár volt akkor is. Olyan, mint most, ciripeltek a tücskök, madarak suhantak a végtelen levegő-óceánban. 1942-t írtunk. Európa nagy részének figyelmét nem a nyár szépsége vagy a gondtalan pihenés foglalkoztatta. Az emberiség addigi legsúlyosabb háborúja dúlt. Magyarországról katonák tízezreit szállították a szerelvények a Don-kanyarba. Az egyik vagonban utazott az a fotográfus, akit fotóamatőrből haditudósítóvá tett a történelem. Aki Horthy Istvánnal repülhetett számtalanszor, és készíthetett fantasztikus légifelvételeket. Akkor még nem tudta, hogy 1942. augusztus 15-e olyan nap lesz az életében, amely döntően befolyásolja további sorsát. Azon a forró nyári napon Leicája mentette meg az életét. A masszív fémváz pajzsként fogta fel az orosz lövedéket, megkímélve a tulajdonosát a biztos haláltól. A sebesült megtalálásáig öt óra telt el. Öt óra béke a pokol közepén, a fegyverropogások és robbanások zajában - hallgatni a tücskök ciripelését, a szúnyogok és legyek dongását. Megbékélni a sorssal, megérinteni a természetet és várni a halált - ez az öt óra végérvényesen bárkit felnőtté tett volna. Egy ilyen élmény után más lehet átélni egy békebeli napfelkeltét, vagy egy találkozást a rég nem látott szülővel, társsal. Különös, de Dr. Szentpétery Tibor életét valószínűleg sebesülése mentette meg. Fél évvel később szinte a teljes odavezényelt II. Magyar Hadsereg elpusztult. Jóval több, mint százezer ember. Az egykori haditudósító ma otthonában rendezgeti emlékeit. A régi Leicát, míg él, nem adja ki a kezéből. Életem egyik maradandó élménye marad, hogy ezt a gépet megérinthettem és lefényképezhettem. Házi készítésű dobozában még az egykori utolsó tekercs film egy darabkája is megmaradt... Vissza