Tul a palotákon

Előszó

Részlet a könyvből:
"Szeretem a szegényeket, mert a szegénység olyan nagyon szomoru... szeretem a szenvedést, a bánatot, elsiratom azt, akiért nem zokog senki... szeretem azt, aki magános, elhagyatott, akinek a szive meggyógyíthatatlanul fáj... Szeretem azt az ijesztő, szomoru, mosolyogtató világot, ahol a mosoly könyeken át törik szivárvánnyá...
Járok a tömeglakásokban, a barakkokban, az éjjeli menedékhelyen, a cselédtanyákon, a kórházakban, a zsibvásáron, a morgueban; járok mindenütt, ahol az örök bánat, az örök fájdalom él és hal... És látom, hogy a szegénység milyen inferioritásokat termel, a szerencsétlen tömegek milyen magukra hagyottak és fájdalmuk milyen gyógyíthatatlan...
De a megnyilatkozások nem mindig adják magukat valami könnyen. A tömeg elzárkózik és a nyomor mélységét csak ugy lehet kikémlelni, hogyha az ő köntösében mélyedünk belé. Álruhában, szegénynek, cselédnek, koldusnak, bünbeesettnek, páriának öltözködve jártam a barakkokban, háltam az éjjeli menedékhelyen, voltam a cupringereiban, a kórházakban, a jótékonysági irodában, az ingyenes halotak furgónjain, az angyalcsinálás mühelyében! Amit megírtam, abban semmi sincs kitalálva, azt mind láttam, végigéltem... Amit láttam, attól nem egyszer megundorodtam, megrémültem... volt ugy is, hogy az életem veszedelemben forgott... A feladat azonban mindig izgatott, mert ugy éreztem, hogy ami a felszínre kerül, azok adatok Budapest erkölcsi, gazdasági és szociális történetéhez." Vissza