Turcsán Miklós

Előszó

Amikor negyed századdal ezelőtt elindult Turcsán Miklós művészi pályája, igen sajátos helyzetben volt képzőművészetünk. Négyes rétegződéssel alakult ugyanis az akkori nemzeti festészet: a parancsuralmi fogantatású úgynevezett szocialista realizmusnak akkorra már tíz éves agóniája eredményeként egyre csituló hullámveréssel tünt el végleg kulturális életünkből eme életképtelennek bizonyult, politikai propagandát is szolgáló irányzata. Átadta helyét egy széles kiterjedésével meghatározó összképet adó művészeti programnak, amelyben festő-derékhadunk vállalta az államilag támogatott realizmusnak szolgálatát, de esztétikai minőséget és stílusbeli irányultságot zömében szerencsére a példaképül kínálkozó hazai posztimpresszio-nizmusból (posztnagybányaiságból) merített. Turcsán főiskolai neveltetése Fónyi Géza növendékeként ebből a rendkívül változatos, de a tárgyiasság vállalásában közös nevezőre hozható és uralkodó irányzat által determinálódott. Az akkori politikai rendszertől a "támogatott" jelzőt elnyert festészetünk azonban annyira széles spektrumú volt, hogy a "vásárhelyiség" alföldi festészeti hagyományai megfértek az urbánus-polgári tendenciákkal és a mágikus realizmusnak vagy szürnaturalizmusnak elnevezett törekvésekkel. Abban az időszakban azonban a volt Európai Iskola elhallgattatásból így feltámadva, tetszhalotti mivoltukból újjáéledve, éppen életműveik zenitjére érkeztek. Korniss Dezső, Barcsay, Gyarmathy, Lossonczy és Tóth Menyhért - mint festészetünk ragyogó állócsillagai - követésre méltóak lehettek volna egy ifjú pályakezdő festő számára. De példaképül szolgálhattak a Turcsánnál egy-két évtizeddel idősebb, éppen beérő pályatársak: Csernus, Kokas, Kondor, Ország Lili vagy Fóth Ernő. Mellettük bontogatta szárnyait az "ipartevesek" lelkesülten a neo-avantgarde szerepét betöltő, az újkonzervativizmus veszélyével és a provincialitással szemben harcba lendülő csapata. Vissza