Ugassak magának, Rezső? (dedikált példány)

Előszó

Fejeden fehér csipketerítő, az emeleten szól a Marseillaise, anyámat betemették a romok, fogom a kezed.
Nem, nem akarom. Lemondok a fehér csipketerítőről, vegyétek ki fülemből a Marseillaise-t, takarítsátok el szememből a romokat, ereszd el a kezem. Én most nem ott vagyok. Nézzetek reám: élő vagyok. Valóság vagyok. És kevés az időm. A handlé gyors léptekkel húzza maga után a taligát. Jaj, Rózsikám, nem akarom, hogy gonosz indulatok gyötörjenek. Képzeletbeli jelenetekkel küszködöm: verem a handlét. Ezt a nyögdécselő, megpúposodott emberi roncsot. Lelkemből a messzire szállt irgalom konok hallgatásban kushad valahol. Kushadó irgalom? Rózsikám, ne engedd, hogy elveszítsem a józan eszem. A taliga rozoga oldalába kapaszkodva vergődik előrehátra. Alul kockakövek, fölöttem a tisztelendő úr. Fekete reverendája zászlóként lebeg a légnyomásban. Arcán rettegés. Semmi istenes átszellemültség, semmi áhítat. Az itt-ott felvillanó tüzekbe kapaszkodik a tekintetünk. Ott látjuk magunkat a perzselő lángnyelvek villogásában. Tánc ez, Rózsikám, hóhértáncot jár a történelem. Itt most kecses a halál. Nézzük a tüzet. Én is, a tisztelendő úr is, az Úristen is. Mindenki a tüzet nézi. Csak téged, Rózsikám, csak téged nem érdekelnek a leomló falak, a kupacokba tornyosult törmelék, az anyaföldet marcangoló tűzhalál. Megragadtad e sorsával perlekedő reverendát, s vonszolod magad után, bukdácsolva az összeomlott házak maradványai között. Vigyed, Rózsikám, vigyed, vigyed, vidd ki egészen a képből, hagyjatok engem az élők között, a handléval, a rozoga taligán; mellettem kibelezett rádió, ágynemű, zsákok, halomba rakott lábasok, eltört halászbot, székek, virágok. A handlé röhög. Jaj, hogy utálom a handlét, jaj, hogy utálom. Talán ezért jön vissza az álomkép minduntalan: verem a handlét... Vissza